Orbán rendszere nem tankokkal támad, hanem a demokrácia kijátszásával, a félelem és a gyűlölet felkorbácsolásával, az emberi erkölcsök kikezdésével.
„A rádióba öt főnyi küldöttség megy be, hogy kérjék, olvassák be a Diákparlament követeléseinek rádióközlését. A küldöttséget letartóztatják. … A tömeg nyugtalankodni kezd. Fegyver híján kövekkel ostromolja a rádió épületét. Erre az ÁVÓ sortüzet nyit a fegyvertelen tüntetőkre. A tüntetők soraiba tartozó katonaság kitör és megnyit egyes fegyverraktárakat, felfegyverzi a tüntetőket. Így kezdődött”
(Részlet nagymamám, Péterfia Karola ’56-os naplójából, Pécs, 1956. október 23.)
Nézem a tévében a kormány ’56-os kampányfilmjét: „Magyarországon szabadon lehet szeretni, élni, dolgozni… Köszönjük ’56 hőseinek!” – milyen megnyugtató, milyen felemelő.
Tudom, miről szól ez, mert bizony nekem is kapar a torkom, amikor újraolvasom nagymamám ’56-os naplóját. A mi családunkban szüleink elbeszéléseiből és nagymamám, Péterfia Karola ’56-os naplójából tudjuk, mi történt a forradalom idején. A napló azzal kezdődik, hogy a Pécsi Egyetem diákparlamentje 1956. október 22-én gyűlést tartott a 48-as téren, és azzal fejeződik be, hogy 1957. április 14-én nagymamám szívproblémákkal, idegösszeomlással kórházban, testvére és fia internálótáborban, lányai az egyetemi fegyelmi bizottság előtt.
A szabadság pár napos szele és a fojtogató elnyomás, ami mindezt követte, erős nyomot hagyott a családomon, és mindannyiunkat felfegyverzett, hogy felismerjük a szabadság korlátozásának legapróbb lépéseit is.
Hallgatom a kormány ’56-os kampányfilmjét: azt sugározza, hogy Magyarország mindenek felett szabad ország. Jól mutat a filmen a szabad magyar élet! Kár, hogy mindez fikció: kitalált történet.
Nem tudhatják meg, hogy mi zajlik Magyarországon
Eszembe jutnak a barátaim, akiknek nemrég egyik reggel telefonáltak, hogy nem kell bemenniük dolgozni, mert az újságjuk kiadását felfüggesztették. Eszembe jut egy másik barátom, akiknek kicsi kis bt-jét hónapokig vizsgálta a NAV, mivel jogi szakvéleményt nyújtott egy civil szervezetnek, amelyet a Norvég Civil Alap támogatott. Eszembe jut az az ismerősöm, akit úgy bocsátottak el az állásából, hogy váratlanul 62 évben maximálták a nyugdíjkorhatárt a bíróságoknál. Eszembe jut az unokatestvérem, akinek zárt ajtó mögé kell bújnia az iskolában a módszereivel, ami nem illeszkedik a hoffmanni iskolarendszer előírásaihoz, viszont alkalmas arra, hogy minden gyerekből kihozza a maximumot. Vagy a másik rokonom, aki eljött a minisztériumból, mert olyasmit kellett volna aláírnia, ami ellentétes volt a szakmai meggyőződésével. Eszembe jut egy barátom édesapja, akit arra kényszerítettek, hogy a helyi fideszes képviselő focicsapatának adja a TAO-ját, különben nem kap uniós vállalkozásfejlesztési hitelt egy új mezőgazdasági gép megvásárlásához, ily módon kényszerítve őt, hogy részt vállaljon a Fidesz-hatalom gusztustalan korrupciós játékában. Eszembe jut az unokaöcsém, akinek friss egyetemi diplomájával munkakeresés közben kötelező közmunkára kellett mennie, mert hat hónapon belül nem talált még állást. Eszembe jut a szomszédom, akinek egy törvény egymondatos átalakításával egy nap alatt tették tönkre az évek alatt felépített vállalkozását, és az is, akinek elvették a húsz évnyi nyugdíj-megtakarítását. És eszembe jutnak a családtagjaim az ország különböző városaiban, akik csak az állami tévét nézhetik, és így egyszerűen nem tudhatják meg, mi történik Magyarországon.
Nem, Magyarország nem szabad ország. Egy olyan családban, mint a mienk, ahol a múltat nem az állandóan újraírt történelemkönyvekből, hanem a saját felmenőink gondosan feljegyzett naplóiból tanuljuk, felismerjük, amikor a szabadság veszélyben van. Nagymamám ’56-os naplója leginkább a forradalmat követő fél évről szól, amikor az elnyomás visszatelepedett az emberekre, amikor a hetekig tartó soktízezres, katartikus tüntetések, folyamatos sztrájkok és utcai harcok után újra mindenki visszahúzódott a zárt ablakok mögé.
Amikor nem lehetett tudni, ki jelentett fel valakit, mert az egy tüntetés elején menetelt, levert egy vörös csillagot, őrizte a sztrájkot, kokárdát varrt vagy a falvakat járta, hogy tájékoztassa a falubelieket a történésekről. Amikor a hatalom úgy verte szét a nemzeti szolidaritást, hogy a sztrájkoló bányászokkal szemben extra engedményekkel kenyerezte le a falusi parasztokat. Amikor az általános iskolások zsebeit kutatták, hogy a szüleikre terhelő bizonyítékot találjanak. Amikor írókat és tanárokat kényszerítettek, hogy megtagadják elveiket és barátaikat. „Ismerem ezt ’44-ből, ismerem ezt ’48-ból” - írta a nagymamám, aki a forradalmat követő hónapokban bele is betegedett a sok emberi aljasságba, aminek nem csak értő elemzője, de áldozata is volt.
Nem kell szovjet csapatoknak jönni, hogy elfogyjon a szabadság
Ma már nem kell az ÁVÓ-nak, a karhatalomnak és szovjet katonáknak jönnie ahhoz, hogy észrevegyük, hogy fogy a szabadság levegője Magyarországon. Nem kell, hogy mindenki nyílt elnyomással szembesüljön, nem kell, hogy mindenkinek félnie kelljen a szomszéd spicliktől. Máshogy is történhetnek a dolgok.
Az elnyomás leplét ma Orbán Viktor rendszere ereszti ránk. Nem tankokkal támad, hanem a demokrácia kijátszásával, a félelem és a gyűlölet felkorbácsolásával, az emberi erkölcsök kikezdésével. Nem kell neki idegen hadsereg, elég az Európai Uniótól lopott pénz, elég a demokratikus intézmények lefejezése és elég a megfélemlítés, amely a 21. században ugyanolyan kíméletlenül működik, mint 60, 90 vagy 150 évvel ezelőtt. A szabadság elvesztéséhez elég annyi, hogy nem mindenkire vonatkoznak a törvények, hogy ne működjön a jogállam. Ez ma pont elég ahhoz, hogy Orbán Viktor tönkretegye a rendszerváltás vívmányait, a szabadságot, Európát és a jólétet, amiért a felmenőink és a hőseink küzdöttek.
Nagymamám nem csupán a forradalom írnoka volt. Nyelvtanárként nagyapámmal együtt a Baranya Megyei Forradalmi Tanács tagjai voltak, akik az idegennyelvű rádiók tudósításai alapján tájékoztatták a forradalmi tanácsot a hazai és nemzetközi fejleményekről, fordították a tanács nyilatkozatait, hogy a világ megtudja, mi zajlik, és életüket kockáztatva „parlamenterként”, küldöttként szolgáltak, amikor a bevonuló szovjet csapatok helyi erőivel kellett tárgyalni.
Közben aggódtak az ellenállásban résztvevő egyetemista gyerekeikért, sorba álltak kenyérért, kötszert vittek a Mecsekben harcoló sebesülteknek, befogadták a barátaikat, akiknek szétlőtték a házát, kijárási tilalom idején gyógyszerért mentek, mert a szomszédjuk szívinfarktust kapott. Végül pedig álltak a pécsi fogház kerítése előtt és lesték a fiukat: „Azt hittem, meghasad a szívem, mikor ott láttam a fiókát a rácsok mögött”. A szüleim és a nagyszüleim szabadságszerető, okos és jó emberek voltak, akik „kiálltak az igazukért”, akik „egy jobb világért és a szabadságért küzdöttek” – ahogy a mai imázsfilm mondja.
Ma hál’ istennek nincs Magyarországon olyan elnyomás, mint ami a forradalom után telepedett az országra. Felmenőink, hőseink vívták ki ezt nekünk. Mégis, ma újra nap mint nap fogy a szabadság levegője Magyarországon, mint annyiszor a múlt században. Nézem a kormány ’56-os imázsfilmjét: „Ahol a hősöket nem felejtik, ott mindig lesznek újak!” Nem, nem akarunk új hősöket! Nem akarjuk, hogy újra embereknek, fiataloknak kelljen magukat feláldozni a szabadságért! Nem hagyhatjuk, hogy hataloméhes és gerinctelen emberek újra elvegyék a szabadságunkat. Most kell lépnünk!
