Tunézia változóban (2012. április)

2013. szeptember 03. 21:51 - Szelényi Zsuzsanna

Demokrácia, építés alatt

Nem válogathat a rá váró temérdek kihívás között a mérsékelt iszlamista vezetésű tunéziai kormány, amely megfeszített munkával formálja a forradalom utáni társadalmat.

Tuniszban az óvárosi piac szűk utcáin és a Bourghiba sugárúton is hömpölyögnek a fiatalok hétköznap délelőttönként. Az emberek bizakodók, a szabadság még sosem volt ilyen tapintható, mint manapság. Az európai szemlélődő számára mégis feltűnő a sok szögesdrót kordon, amivel a kormányzati és a pénzügyi épületeket körülveszik. A kontraszt jól jellemzi azt a nehézségekkel és ellentmondásokkal teli helyzetet, amelyben a tavaly októberi választásokon győztes mérsékelt iszlamista Ennahda (Újjászületés) párt vezetésével megalakult kormánynak egyszerre kell kezelnie a fedő alól kiszabadult vallási és politikai indulatokat, felpörgetni a gazdaság motorját, s enyhíteni az „arab tavaszt” megnyitó forradalomhoz vezető jövedelmi különbségeken.

Egyelőre még arról sincs társadalmi konszenzus, pontosan mi a feladata a 27 párt alkotta, alkotmányozó nemzetgyűlésként is működő parlamentnek. Csak az a biztos, hogy az elvárások magasak, egy közvélemény-kutatás szerint az emberek nagyon bíznak a kormány vezetői képességeiben, és azt is elismerik, hogy egy új intézményrendszer felépítéséhez idő kell. Bár a nemzetállami fejlődés a régió más országaihoz képest viszonylag sikeresen zajlott le Tunéziában, demokratikus hagyományokról semmiképp nem lehet beszélni. Van, aki szerint a nemzetgyűlés csak alkotmányozásra kapott felhatalmazást, „ehhez képest máris mindenféle törvényeket írnak”. Mások viszont nemcsak az alaptörvény terén várnak gyors munkát, hanem sürgetik a gazdasági növekedés beindítását, a kormány politikájának középpontjába pedig a munkahelyteremtést állítanák, azaz egyáltalán nem tartják bajnak, hogy a hatalom új gazdái a „részletekkel” is bíbelődnek.
Mindenekelőtt a kormányzati intézmények működését kell helyreállítani és a lakosság bizalmát elnyerni. Hetente fordulnak elő sztrájkok, emelkednek útblokádok, tartanak politikai demonstrációkat, és elszaporodtak a kisstílű bűncselekmények, amik aláássák az emberek biztonságérzetét. Nem használ az sem, hogy a kormány egyelőre hiába igyekszik hatékony és emberarcú rendőrséget létrehozni, a régi erőszakrezsimhez szokott biztonsági erők időnként még hajlanak atrocitások elkövetésére. Tunisztól távolodva növekszik a bizonytalanság. A Gafsa városából származó Manel azt mesélte a HVG-nek, hogy a helyi vezetők sokszor nem tudják megállapítani, az új alkotmány előtti állapotban melyik régi törvény érvényes még és melyik nem, s embereket állítanak elő, akiket aztán ugyanúgy indoklás nélkül engednek el.


A gazdaság lendületének felpörgetése is elsőbbséget élvez. Tavaly legalább 120 külföldi vállalat vonult ki az országból, hihetetlen mértékben visszaesett a GDP jelentős részét adó turizmus. A festői Sidi Bou Said – sok magyar turista kedvenc tengerparti üdülője – kong az ürességtől. Ráadásul több ezer külföldi vendégmunkás tért haza a háborgó Líbiából, Egyiptomból és Szíriából. A 2011-ben még 3 százalékos gazdasági növekedés lenullázódott, a munkanélküliek aránya pedig 13-ról 18 százalékra emelkedett. És ez csak az átlag, a magasan képzett fiatalok negyede hiába keres állást, ami azért is aggasztó, mert a lakosság 42 százaléka a 25 év alatti korosztályba tartozik.
A munkanélküliség kezelése a valóságban és szimbolikusan is kulcsfontosságú, hiszen a Ben Ali elnök rendszerét elsöprő elégedetlenség kialakulásában főszerepet játszott, hogy a lendületesen gyarapodó fiatal generációnak a gazdaság az ezredforduló óta egyre kevésbé tudott munkahelyeket teremteni. Az elszegényedést pedig fokozták a globális válság eredményeként megugró élelmiszer- és kőolajárak. A forradalmat sem szabadságharcos hevület, hanem egy megélhetéséért küzdő vidéki gyümölcsárus esete robbantotta ki. A helyi hatóságok önkénye miatt magát felgyújtó Mohamed Buazizi öccse nemrég azt nyilatkozta: bátyja „a mennyben bizonyára azt kívánja, hogy a forradalom eredményeképp a szegényeknek is legyen joga venni és eladni”.
A konjunktúra kulcsának a külföldi működőtőke bevonását tartják, aminek segítségével önellátásra alkalmassá tennék az élelmiszertermelést, és újraindítanák a turizmust. Tunéziát egyfajta államkapitalizmus jellemzi, a külföldi befektetők csak az 1980-as évektől nyertek bebocsátást, de ők is állami vállalatokba tudtak beruházni. A gazdasági nacionalizmus ugyanakkor a jelenlegi kormány számára is meghatározó, és az új rezsim sem mutat túl sok hajlandóságot a hatalmas állami adminisztráció megnyirbálására, a rendkívül igazságtalan és rossz hatékonyságú nagy elosztórendszerek reformjára, az állami szektor részleges privatizációjára.


Az ország megkezdte a tárgyalásokat az IMF-fel, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankkal (EBRD) és az EU-val kölcsönök folyósításáról, de szeretne befektetőket is az országba csábítani, különösen a Perzsa-öböl térségéből. Jellemző, hogy a forradalom egyéves évfordulója alkalmából rendezett állami ünnepségeken a legnagyobb delegációval a katari emír és az algériai elnök vonult fel, röviddel utánuk érkezett a szaúdi uralkodó népes küldöttsége. Nem mindenki örül azonban ezeknek a fejleményeknek. Brahim Tahir, civil aktivista és vállalkozó a HVG-nek úgy vélte: „Szerintem mindez aggasztó. Egyelőre nem látni, hogy a közel-keleti olajországok petrodollárjaiért milyen árat kell majd fizetnie Tunéziának”.
A tunéziai demokratikus átalakulás bonyolult nemzetközi térben zajlik. Az ország két szomszédja közül Algéria katonai elnyomó rezsim, ahol a szélsőséges iszlamista csoportok folyamatos biztonsági kockázatot jelentenek, Líbiában pedig súlyos törzsi villongások vannak. A déli határokon át a stabilitást fenyegető fegyveres csoportok szivárognak Tunéziába, közöttük a kormány szerint ott vannak az al-Káida terrorszervezet emberei is. A legtöbb észak-afrikai országhoz hasonlóan Tunézia is sokat – a költségvetés 6 százalékát – fordít a biztonságára, de a jelenlegi helyzetben ez a pénz kevés a határok védelmére.
A kormány igyekszik mobilizálni a hagyományosan jó európai kapcsolatokat, de manővereznie kell a zavargó Magreb–országok (Észak Afrika Egyiptomtól nyugatra fekvő régiója) és az Öböl-menti autoriter arab rezsimek befolyási kísérletei között. Rasíd Gannusi, az Ennahda vezetője úgy vélte, Törökország, Indonézia és Malajzia szekuláris muszlim állama megfelelő minta lehet Tunézia számára. A példát azonban nem nevezte jónak a HVG-nek nyilatkozva Asma és Zied, a fiatal közgazdász házaspár: „Ezek az országok túl messze vannak, ráadásul nem is arabok.” Szerintük a tunéziaiak a Magreb arab kultúra részeseinek tekintik magukat, ezért elkerülhetetlen egy sajátos, „itteni” út kitaposása. A bizakodás nagy erő ma Tunéziában, de a kockázatokat jól jellemzi Mahmúd Ben Romdahne politológus, aki azt írta nemrég megjelent könyvében: „Az egész arab világ be van börtönözve a tekintélyelvűség csapdájába.”

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szelenyizsuzsanna.blog.hu/api/trackback/id/tr45489129

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása