„Huszonnégy férfi előtt jelentem meg a Nemzetközi Valuataatalap elnökségéért folyó meghallgatásomon. Miközben a kérdéseikre válaszoltam, arra gondoltam, épp itt az ideje, hogy változzanak a dolgok” – nyilatkozta Christine Lagarde pár hónappal ezelőtt. Az IMF vezérigazgatója a kilencedik azon a listán, amelyen a Forbes Magazin a világ legtöbb hatalommal bíró nőit gyűjtötte össze 2011-ben.
A Forbes befolyásos személyiségnek azokat tekinti, akik az általuk birtokolt illetve kezelt pénz mennyisége, a rájuk bízott politikai hatalom vagy az általuk képviselt média révén jelentős szerkezeti változásokat tudnak elindítani és sok ember életét képesek befolyásolni. A lista első tíz helyezettje között hat politikus illetve közéleti szereplő kapott helyet: Angela Merkel, Hillary Clinton, Dilma Roussef brazil és Sonia Gandhi indiai elnök, Michelle Obama és Christine Lagarde. A világcégek vezetői közül Indra Nooyi Pepsi-főnök, Sheryl Sandberg, a Facebook és Irene Rosenfeld, a Kraft Food vezetője, valamint Melinda Gates, a jótékonyság biznisz társ-vezéralakja tartozik a legbefolyásosabbak közé. A közvélemény-formálókat pedig J. K. Rowling képviseli, aki egy generáció olvasási szokásait változtatta meg, Christine Amanpour, a háborús tudósítás globális nagyasszonya és Tina Brown, a Newsweek főszerkesztője, aki úgy alakította át a lapját, hogy abban a nők véleményformáló szerepe ma már megkérdőjelezhetetlen.
Érdekes összehasonlítást kínál a magyar La Famme magazin ősszel publikált kiadványa, amely az 50 legbefolyásosabb magyar nőt kutatta fel. Ezen a listán egyetlen politikus sincs – és akárhogy magyarázzák is a készítői ezt a tényt, nem véletlenül nem találtak ilyet. Az egyetlen közéleti szereplő, aki a Forbes kritériumainak is megfelelne, mert döntései a gazdaságpolitikára és az állampolgárok pénzügyeire is befolyással bírnak, talán Király Júlia, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke lehet. De a magyar listán nincs non-profit vezető sem, és alig akad rajta cégtulajdonos vagy első számú vállalati vezető. A médiát főképp képernyős személyiségek képviselik a tartalmi kérdéseket befolyásoló főszerkesztők helyett. A három hatalmi góc, a politika, a sajtó és gazdaság világában Magyarországon a nők súlyosan, még kelet-európai összehasonlításban is kirívóan alulrepreztentáltak. A La Famme akarva-akaratlanul inkább sikeres, semmint befolyásos nőket talált meg: művészeket, sportolókat, akadémikusokat, divattervezőket.
Ez a férfiak világa
Bár a Forbes erős női csapatot állított össze, közülük csupán öten jutottak be a világ leghatalmasabb embereinek Forbes-klubjába. Ez a tény látványosan demonstrálja az üvegplafon jelenséget. Bár a nők a fejlett világban ma már széles körben jelen vannak a vállalati és közéleti középvezetői pozíciókban, a csúcsra jutásukat szinte áthatolhatatlan akadályok gátolják.
A Harvard Business Review 2010-es kutatása szerint „30 évvel ezelőtt, amikor a nők tömegesen beléptek a felsőoktatásba, a kérdés csupán az volt, vajon mennyi idő alatt zárkóznak fel a férfiakhoz a csúcsra. Ma azzal szembesülünk, hogy nem érkeztek meg oda”. Az elmúlt években a szociológusok mellett a vállalatirányítási tanácsadók is firtatni kezdték, hogy milyen tényezők akadályozzák a nők szakmai előrehaladását épp a célegyenesben.
Az első akadály a mélyen gyökerző társadalmi szetereotípiákban keresendő. A Pew Research Centre 2008-ban azt vizsgálta, hogy a legfontosabb vezetői tulajdonságokat melyik nem képviselőinek tulajdonítják inkább az emberek. Meglepő módon az derült ki, hogy a nyolc vezetői vonás közül a válaszadók öt esetben a nőket lényegesen jobb képességűnek ítélték (őszinteség, intelligencia, elkötelezettség, nyíltság és kreativitás); kettőben ugyanolyan jónak találták őket (ambíció és kemény munka), és csupán egy készség volt (döntéshozatal), amelyben a férfiakat tartották jobbnak. Ám amikor azt kérdezték, vajon a férfiak vagy a nők a jobb vezetők, a válaszadóknak csupán 6 százaléka tekintette a nőket jobb vezetőnek, 70 százalékuk a ugyanolyan jónak tartotta őket és 20 százalékuk a férfiakat vélte jobbnak. Erre az ellentmondásra a megkérdezettek szerint a magyarázat az, hogy „a társadalom nem áll készen arra, hogy nőket elfogadjon vezetői posztokon”, és hogy „az aktív nőket a férfiak visszatartják a magas pozícióktól”. Harmadsorban azt állították, hogy „a társadalom alapvetően előítéletes a nők teljesítményeivel szemben”, és hogy a „nők családi feladatainak ellátása nem biztosít elég időt, hogy vezető pozíciót töltsenek be”.
Ez a vizsgálat nem csupán a nők előtt álló társadalmi korlátokra világít rá, de arra az előrelépésre is, ami a nők emancipációja során Amerikában már megtörtént: az emberek végső soron elismerik, hogy a nők alkalmas és jó vezetők volnának.
A hazai kutatások viszont nem mutatnak ki ilyen pozitív fordulatot. Nagy Beáta és Vicsek Lilla a nők és férfiak vezetői szerepéről készítettek attitűdvizsgálatokat – ezekben a női vezetőkkel kapcsolatosan túlnyomóan negatív értékelések bukkantak fel, és rendkívül erős szeretípiákat követtek. A női vezetők elfogadottsága – főként a férfiak körében – jelentősen elmaradt a férfiakétól. A vizsgálat egyértelműen rámutatott, hogy a vezető szerepben lévő nőknek nem csupán a pozícióval szemben támasztott elvárásoknak kell megfelelniük, de folyamatosan bizonygatniuk kell nőiességüket és azt, hogy a hagyományos női szerepekben is tökéletesen megfelelnek. A férfiak által képviselt referenciavéleményeket a férfidomináns társadalmakban többnyire a nők is magukévá teszik. A vizsgálat rámutatott arra is, hogy a nők vezetői képességeinek elvitatása nem tapasztalaton vagy vizsgálati tényeken alapul, hanem vélelmekből ered. A válaszadáskor rendre olyan vélemények jelentek meg, miszerint „mindenki tudja, hogy abba a pozícióba nem lehet nőket helyezni”. A McKinsey & Company vizsgálata megerősíti ezt a kettős mércét: a nőket elsősorban az elvégzett munkájuk, a férfiakat a bennük rejlő potenciál alapján értékeli a közvélemény.
A Pew-jelentés elemez egy másik kulcsfontosságú tényezőt, amely a nőket hátrányosan érinti. A férfiak között tradicionálisan kialakuló társas hálózatoknak óriási jelentőségük van a szakmai kapcsolatok alakításában. A férfiak közös informális együttléteiből a nők már viszonylag fiatalon kimaradnak, s ez a gyermekvállalással még jellemzőbbé válik. Márpedig ez az informális kapcsolati háló biztosítja az előrejutáshoz szükséges információt és nyitja meg az utat a pozíciókhoz. A férfiak közötti bizalmi körök zárt jellege különösen hátrányos a nők számára.
Vesztes-vesztes választás
„A nőknek sokkal nehezebb, nektek ott van a család is“ – sajnálkozott egy vezető beosztású barátom, három gyermekes apa. Bár elismerte, hogy a családi feladatokból aránytalanul sok hárul a nőkre, ő maga sosem tett erőfeszítést arra, hogy az otthoni logisztikán érdemben változtasson. Felesége, magasan kvalifikált orvos, húsz éve egyazon a helyen, ugyanabban a státuszban dolgozik.
A családi feladatok nem csupán azért fogják vissza a nők szakmai haladását, mert sok időt visznek el. A gyerekvállalás már önmagában is csökkenti a nők helyi értékét a munka világában. Többgyerekes barátnőm mesélte, hogy egy külföldi úton a főnöke elmondta, mennyire örül, hogy végre visszatért a teljes értékű munkatársak világába. Ez a nő történetesen már gyerekei négy hónapos korában visszament dolgozni, és a szoptatás idején is vállalt külföldi kiküldetéseket. Ám hiába dolgozott éveken át erőn felül, míg kicsik voltak a gyerekei, egyszerűen nem számoltak vele a munkahelyén.
A Center for Work-Life Policy szerint a gyermekvállalás a nők szakmai életében behozhatatlan hátrányokkal jár: ez egy lefelé mutató spirál kezdete. Kevés a családi, társadalmi és intézményes támogató mechanizmus, ami a nőket a fősodorban tartaná, s így nem csoda, hogy sok magasan képzett fiatal nő a végsőkig kitolja a családalapítást. A kutatások azt bizonyítják, hogy a szingli lét nem hóbort, hanem a magasan képzett nők kísérlete autonómiájuk megőrzésére.
Csakhogy a gyerekvállalás és a gyerekvállalás halogatása közti választásból nem lehet jól kijönni: az ambiciózus nők ezt vesztes-vesztes szituációként élik meg. Vagy a megfelelő szakmai haladás lehetőségeitől zárja el magát, vagy a sikeres párkapcsolat és a jó család esélyét kockáztatja a magasan motivált nő. A folyamatos szerepkonfliktusok pedig mind a szakmájában, mind a magánéletében rombolják az önbizalmát.
Sok sztereotípia forog közszájon arról is, hogy a nők kevésbé ambiciózusak, mint a férfiak. Ezzel szemben a McKinsey-tanulmány megállapítja, hogy egyetemi tanumányaik idején nagyjából ugyanannyi, 40 százalék körüli nő és férfi készül sikeres karrierre, pozícióra és jó fizetésre.
A nők azonban a társadalmi elvárások nyomása és a család és a munka harmóniájának nehézségei miatt fokozatosan feladják terveiket. Már csak azért is, hogy saját dilemmáiktól megszabaduljanak, mindinkább családkonform, kevésbé rizikós és munkaidő-igényes feladatokat vállalnak, lejjebb viszik a saját magukkal szembeni szakmai elvárásaikat. Az erős alkalmazkodási kényszer önbizalmi válságot vagy beletörődést eredményez. Az ambíciót és a versengést a férfi identitás fontos jellemzőjeként tartjuk számon, nők esetében viszont negatívan ítéljük meg. Jól illusztrálják ezt a La Famme kiválasztottjaival készült interjúk is, melyek jellemzően elutasították a vezetésért, befolyásért folytatott küzdelmet. Bár szinte mindegyik szereplő kilépett a társadalmi elvárások hagyományos keretei közül, csak Eszenyi Enikő ismerte el: „Egész életemben küzdöttem a sztereotípiák ellen.“
Egyedül nem megy
Bár mindhárom amerikai női külügyminiszter, Madeleine Albright, Condoleezza Rice és Hillary Clinton kiemelkedő intellektussal, ambícióval és eltökéltséggel bír, támogatók nélkül nem tudtak volna magasra érni – állapította meg a pályájukat elemző tanulmány. Tanáraik mellett nagy befolyással bíró patrónusok is melléjük álltak, akik olyan helyzetekbe segítették őket, amelyekben vezetői rutinra tehettek szert.
Erre jutott a HBR kutatása is: csakúgy mint a férfiaknak, a nők számára is elengedhetlenül szükséges a személyes szakmai támogatás. Ám ha a nők fel is ismerik, hogy erre van szükségük, gyakran idegenkednek attól, hogy férfi támogató után kutassanak. Gyakran kínosnak érzik a nyomulást és az informális kapcsolatok kihasználását, előnyben részesítik a hivatalos utakat és abban bíznak, hogy szakmai eredményeik hozzák meg az elismerést – ez azonban ritkán sikerül nekik.
A másik ok, ami a nőket visszatartja a férfi vezető támogatásának keresésétől az, hogy könnyen a szexuális viszony valóságával vagy vádjával szembesülnek. A nő és felettese közti kapcsolat kikezdi a nő szakmai hitelességét és veszélyezteti a férfi partnerkapcsolatait is: így gyakran a férfiak is ódzkodnak a nők előmenetelének segítésétől. A vállalati tanácsadók ezért javasolják az intézményesített támogató rendszerek felépítését.
Bár a nők társadalmi szerepváltozása jelentősen átalakította a nemek közötti viszonyokat az elmúlt öven évben, mindezt nem követte a státuszok kiegyenlítődése: a sztereotípiák erősen tartják magukat. A fejlettebb országokban már felismerték, hogy a nők helyzetének javítása pozitív hatással van a gazdasági termelékenységre, a népességcsökkenés visszaszorítására, a jobb kormányzásra – és nyilvánvalóan igazságosabb is. A nők támogatására komplex rendszereket építettek ki, melynek egyik kulcsterepe a munka világa. A kényszerű választások elkerüléséhez fontos a színvonalas gyermekintézmények működtetése, a nők eredményes visszavezetése a munkába a gyerekvállalás után és mentorálásuk pályájuk kritikus szakaszain. A valódi előrelépés ugyanakkor elképzelhetetlen a családi munkamegosztás kultúrájának átalakulása nélkül. Ezt kormányzati szinten pénzügyi ösztönzőkkel lehet elősegíteni.
A hagyományos társadalmi reflexek azonban olyan erősek mind a nőkben, mind a férfiakban, hogy az intézményes támogatói mechanizmusok is csak korlátozottan lehetnek eredményesek. Ezért vált fontossá világszerte az elmúlt évtizedben a kvótarendszer. Az Európai Unió a nők szellemi potenciáljának kihasználását is a versenyképesség egyik elemének tekinti: 2011 tavaszán ezért javaslatot tett arra, hogy a nemek arányát biztosító kvótát ne csupán a közéletben, hanem a vállalati szektorban is vezessék be. A múlt nyáron ezt a német parlament is tárgyalta, a német tőzsde harminc legnagyobb vállalata pedig közös stratégia kidolgozásába fogott, hogy erősítsék a magasan kvalifikált nők képességeinek jobb érvényesülését a cégeken belül. A magyar kormánynak a nemek közötti esélyegyenlőséget célzó politikája ideologikus és ellentmondásos, amely súlyosan kedvezőtlen a nők széles csoportjai számára – ez pedig nem csupán antidemokratikus, de Magyarország versenyképességét is gyengíti.
Pedig a nők hathatós társadalmi támogatása nem másról szól, mint hogy elfogadjuk a nőket egyenlő partnernek, igényt tartunk tudásukra és a férfiakétól különböző élettapasztalataikra, és megosztjuk velük a vezetés felelősségét és örömét.
