Kevesebben szeretik ma Magyarországon az Európai Uniót, mint az elmúlt évtizedben - áll a Tárki napokban nyilvánosságot látott felmérésében. Bár az intézet utóbb korrigálta adatait, az a trend, hogy a magyarok egyre nagyobb része (most 39%) nem igazán tudja, hogy mit gondoljon az Európai Unióról szemben a 32 %-nyi támogatóval és 22%-nyi elutasítóval, mégiscsak érdekes kérdés. Szomorú ezzel szembesülni, különösen, ha az ember a nyári vakációját a szomszédos országokban tölti, és azt látja, hogy Szlovákiában, Romániában és Horvátországban, a legkisebb falvakban is százszámra lobognak az európai zászlók az utcákon. Pedig mi is örülhetnénk az Uniós tagságnak. 2004 óta mi magyarok is rengeteg, nagyon is kézzelfogható hasznot húztunk az Európai Uniós tagságból.

Kell, vagy nem kell nekünk az Unió?

Magyar cserediákok és kutatók ezrei, munkavállalók százezrei, turisták milliói élvezhetik a szabad utazás, és letelepedés előnyeit, vállalkozók és gazdák tízezrei élvezik a fejlesztési támogatásokat, mindannyian örülünk az új utaknak, óvodáknak, rendelőintézeteknek. Megnyugtató, hogy a nemzetközi konfliktusokról szövetségeseinkkel együtt gondolkodhatunk, hogy közösen küzdhetünk a nemzetközi bűnözés és terrorizmus ellen. Biztonságot adnak az Unió jogi és pénzügyi keretei, ha akarunk, az euro övezet tagjai lehetünk. Európában kis országként sosem látott biztonságot, szabadságot és döntési jogokat élvezzük, részt vehetünk a földrész jövőjének megformálásában. Európa a kulturális otthonunk, biztonságot ad és a jólét esélyét hordozza.

Igaz, hogy az elmúlt tíz évben nem elég jól sáfárkodtunk az Unió adta lehetőségekkel és forrásokkal. Nagy társadalmi egyenlőtlenségeket nem sikerült látványosan csökkenteni és túl sok pénz folyt el kézen-közön a forrásokból. Túl sokan vannak, akik nem érezték közvetlenül a bőrükön az Európai Uniós tagság jótéteményeit. 2010 óta azonban jelentősen romlott a helyzet. Először is az Orbán kormány lényegében titkosította az európai források elosztásának mechanizmusát és szétverte az európai pénzelosztás eddigi intézményrendszerét. Nincs ember, aki tudná hová folynak a fejlesztési források. Csupán a fideszes önkormányzatok presztízsberuházásai adhatnak némi támpontot, hiszen egyéb beruházás ma nem zajlik Magyarországon. Az Uniónak a munkahelyteremtésre, egészségfejlesztésre, oktatásra szánt pénzeinek nyomát sem látjuk. Az Orbán kormány a milliónyi euró ellenére egy szál valódi munkahelyet sem tudott teremteni az elmúlt három évben. Ez az egyik legkiábrándítóbb következménye az orbáni gazdaságpolitikának. Nem véletlen, hogy a lecsúszóban lévők és a szegényebbek azok, akik leginkább elutasítók az Unióval szemben.

Nem igazán tudjuk persze, mit jelent pontosan a Tárki felmérése. A ‚Jó-e nekünk az Európai Unió?‘ kérdés nem kínál kellő alaposságot ahhoz, hogy megtudjuk, valójában mit gondolnak az emberek. Vajon, ha a kérdést úgy tennénk fel, hogy ‚Akarja-e hogy Magyarország kilépjen az Európai Unióból? vagy ‚Támogatja-e, hogy Magyarország keleti szomszédjaival lépjen szövetségre? akkor is ilyen jelentős számban volnának-e az euroszkeptikusok? Biztos vagyok benne, hogy nem. A Tárki kérdése mindenekelőtt a közhangulat változását méri, az pedig csak részben szól az Európai Unióról.

Mitől csökkent az EU iránti bizalom?

Orbán Viktor rengeteget tett az elmúlt években, hogy elbizonytalanítsa a magyarokat az Unióval kapcsolatban. Tavaly a Magyarországi Európa Társasággal egy kutatást végeztünk a magyar politikusok és pártok Európai Unióhoz való viszonyáról, és nekem adatott az a szerencse, hogy a Fidesz politikusok és a miniszterelnök megnyilvánulásait tanulmányozzam. Kutatásunkból világosan kiderült, hogy bár a külügyminiszter az Uniót a nemzetközi és a magyar válság megoldásának tekintette, Orbán Viktor az euroszkeptikusok vezérszónokaként új irány meghonosításán fáradozott. „Mi nem hiszünk az Európai Unióban. Mi Magyarországban hiszünk, és az Uniót olyan helynek látjuk, ahol, ha okosan tesszük a dolgunkat, Magyarország megtalálja a számítását. Az Európai Unió inkább a probléma forrása.“ Világossá vált, hogy a miniszterelnök számára Európa megszűnt értékorientációként és igazodási pontként működni, legfeljebb történelmi szükségszerűségként értelmezhető, amely fájdalmasan korlátozza az ország, és főképp az ő személyes cselekvési terét. Orbán Viktor ténykedése elfogadhatóvá tette a gondolatot, miszerint a magyar és az európai identitás nem összeegyeztethető. A miniszterelnök eddigi hároméves országlása során tevőlegesen dolgozott azon, hogy a magyarokat eltávolítsa az Uniótól és a saját harmadikutas, tekintélyelvű világát helyezze a jövő célrendszerébe.

Az Unió népszerűségének csökkenése azonban más okokkal is magyarázható. Ha az Tárki/Eurobarométer adatait nemzetközi összehasonlításban is megnézzük, kiderül, hogy a polgárok Unióról alkotott véleménye mindenütt együtt mozog saját országuk állapotáról alkotott véleményükkel. Ezt pedig mindenekelőtt a gazdasági kilátások motiválják. A Tárki ábráján is jól látszik, hogy a támogatás csökkenése 2008-ban, a gazdasági válság kirobbanásakor is átesett egy zuhanáson, amelyet a gazdasági helyzet súlyos megingása idézett elő. Akkor, a Bajnai kormány válságmenedzselésének eredményeként 2010-re az Unió népszerűsége visszaállt korábbi szintre. A 2010 óta bekövetkezett erőteljes zuhanás az Orbán kormány zavaros és bizalomhiányt teremtő gazdaságpolitikájának is köszönhető. Mivel az orbáni gazdaságpolitikának semmiféle érdemi kimenete nem várható, az emberek nem bíznak abban, hogy az sikerre vihető, Unió népszerűségének emelkedésére sincs sok esély.

Az Eurobarométer nemzetközi adataiból kiolvasható egy harmadik összefüggés is, miszerint ahol az emberek boldogabbak, jobban érzik magukat a bőrükben, és pozitívabban látják a jövőjüket, ott az Unió is népszerűbb, függetlenül attól, hogy az emberek minek tulajdonítják az elégedettségüket. Magyarország Orbán Viktor hatalomra kerülése óta boldogság tekintetében is jelentőset zuhant. A miniszterelnöknek ez a hozzájárulása a magyarok amúgy sem rózsás közérzetének látványos csökkenéséhez szintén oda vezetett, hogy az Unió iránt csökkent a bizalom.

Amiért a közhangulat romlása mégis aggasztó, az az, hogy az Unió fejlődéséhez szükséges, a szorosabb integráció irányába elmozduló szervezeti reformok nem valósíthatók meg egy kétkedő európai polgárság mellett.

Nem csupán a masszív Európa-ellenes kampány, hanem a katasztrofális gazdaságpolitika és az Orbán kormány nyomulását kísérő reménytelenség és kedvetlenség is hozzájárul ahhoz, hogy az Európai Unió népszerűsége visszaesett Magyarországon. A trendek azonban vissza is fordíthatók, ha az Orbáni hármas: az Európa-ellenes kampány, a kártékony gazdaságpolitika és a kiúttalanság megállítható.

A 2008-as gazdasági válság egy régi vitát helyezett új fénybe: vajon van-e összefüggés a társadalmi egyenlőtlenség és a gazdasági fejlődési potenciál között?

A fejlett világban a 80-as évek közepe óta jelentősen nőtt a jólét – de nőttek a jövedelmi egyenlőtlenségek is. Főként az Egyesült Államokban; de a tendencia érvényes a fejlett Európára és a rendszerváltás utáni Kelet-Európára is.

Az egyenlőtlenség és a gazdasági növekedés összefüggéseinek értelmezése azért fontos, mert a válság leküzdésért hozott gazdaságpolitikai döntések nagy része eddig nem volt sikeres. Sokan úgy vélik, a problémák mögött olyan társadalompolitikai tényezők állnak, amelyeken nem lehet kizárólag gazdaságpolitikai eszközökkel segíteni. Legtöbben abban is egyetértenek, hogy ez az ok a társadalmi egyenlőtlenség és az egyenlőtlen társadalmakra jellemző nagy politikai megosztottság.

A messzi észak

A polarizált társadalmakban szélsőségesen különválik a szemben álló felek véleménye, kicsi az esély a konszenzusos döntéshozatalra. Az amerikai Kongresszusban 2011 őszén kíméletlen viták folytak a költségvetés egyensúlyának helyreállításáról, a két párt véleménye szinte semmiben nem egyezett, s ez nyilván hátráltatta a válság megoldásához létfontosságú politikai intézkedéseket. A spanyol szakszervezetek ellehetlenítették a munkavállalás kereteinek lazítását, ami generációs szakadást eredményezett. Az idősebb, biztos munkával rendelkező munkavállalók mellett a fiatalok tömegei még alkalmi munkához sem jutnak, az ifjúsági munakélküliség 50 százalékhoz közelít, és fiatalok tömegeit űzi el az országból. Németországban viszont a válság kitörésekor a kormány javaslatára a vállalatok meg tudtak állapodni dolgozóikkal, hogy átmenetileg csökkentett munkaidőben, csökkentett bérért dolgozzanak; a vállalatok nem kényszerültek elbocsátásokra, és mindenki jól járt. Vitathatatlan, hogy a válság megoldását a konszenzusteremtés képtelensége súlyosan gátolja.

A válság heves bírálatok célpontjává tette az európai jóléti modellt is – ám az európai jóléti társadalmak sokkal sikeresebben óvták meg a háztartásokat a krízis hatásaitól, mint például az amerikai rendszer. Sőt: a válságkezelés azokban az európai államokban a legsikeresebb, ahol a jóléti modell széles körű esélyegyenlőséggel párosul. Az esélyegyenlőségre büszke Finnország, Svédország, Dánia és Norvégia 2011-ben is a világ 15 legversenyképesebb országa között sorakozott. Finnország egyik fő nemzeti brandje a kiemelkedően esélyteremtő oktatási rendszer, Svédország a világ legbefogadóbb társadalma, Norvégiában pedig jó tizenöt éve azonos számú nő és férfi vesz részt a politikai döntéshozatalban. Ezek az egalitariánus országok jelentős anyagi erővel járulnak hozzá a harmadik világ fejlesztéspolitikájához is. Gyakran vállalnak szerepet a nemzetközi béketeremtésben. Mindemellett lakóik a világon a legboldogabb és legelégedettebb emberek. A példájuk azt igazolja: igenis van olyan sikeres piacgazdaság, amely a befogadó társadalmat is megvalósítja.

A finnek, svédek, norvégok racionális és együttműködő népnek tartják magukat. A társadalmi szolidaritás azonban nem a kollektivista értékek miatt erős, hanem épp azért, mert megbecsülik az egyént, és tiszteletben tartják azon jogát, hogy saját fejlődéséhez, az önmegvalósításhoz lehetőséget kapjon. A társadalmi mobilitáshoz elengedhetetlen, hogy az egyén kiléphessen a különböző alárendeltségi viszonyokból: a szegények a segélyek szorításából, a munkások a munkaadóktól, a nők a férjüktől, a gyermekek a szülőktől, az idősek a gyerekeiktől való függésből. Az erős esélyegyenlőségi morál éppen ebből a modern, individuális társadalomképből ered, amely az egyéni szabadságra épít. A társadalmi és politikai intézményeknek pedig az a szerepük, hogy csökkentsék a származási adottságokból fakadó kiszolgáltatottságokat. A családfelfogás is az autonómiára és a partneri viszonyra fókuszál, s vitathatatlan sikere, hogy Európában az északi országokban a legnagyobb a születésszám, miként a nők munkavállalási hajlandósága és a párok együttélési ideje is. Az északiak úgy vélik, a legnagyobb nemzeti értékük maga a népesség, ezért jelentős befektetéseket szánnak a humánerő képzésére és egészségének megőrzésére.

E szemlélet veleje a hosszú távú gondolkodás, amihez viszont erős igény szükségeltetik a konszenzusra. Az északi országok megcáfolták a társadalmi bizalomról alkotott korábbi téziseket is, amelyek a társadalmi tőke kialakulásához a kicsi, egymást jól ismerő tagokból álló közösségeket tartották megfelelő közegnek. Az északi országokban az embereket összekötő, a különbségeket áthidaló bizalom a szélesebb társadalmi közösségben is működik. Az ehhez társuló erős normakövetési hajlandóság azt is eredményezi, hogy ezekben az országokban alacsony a korrupció, és etikus üzletszervezés jellemzi a vállalatokat. Ez a fejlett és stabil kulturális közeg tette lehetővé az északi kapitalizmus sikeres megvalósítását hosszú időn keresztül.

Könnyű nekik, mondhatnánk, boldogan és türelemben élni ekkora gazdagság közepette. Csakhogy az északi országok a II. világháború előtt egyáltalán nem voltak gazdagok – ahogy a mostani válság sem kerülte el őket, az infláció, a stukturális munkanélküliség és az újfajta társadalmi feszültségek őket is megtépázták. A liberális bevándorláspolitika a megtorpanó gazdasági környezetben jelentős társadalmi feszültségeket gerjesztett: az etnikai és vallási sokféleség próba elé állítja ezeket a tradicionálisan homogén társadalmakat is. Nem egyszerű feladat a jóléti állam fenntartása sem. Ám gyors alkalmazkodó lépesekkel képesek voltak mérsékelni a negatív hatásokat. Az északiak a 80-as, 90-es években már átestek egy jelentősebb pénzügyi válságon: ezt arra használták, hogy modernizálják gazdaságukat. Úgy vélik, a társadalmuk azon képessége segített nekik régen is, most is, mellyel képesek tanulni a megpróbáltatásokból. Osztják Rahm Emmanuel híres mondását: sose hagyj kárba veszni egy jó válságot! Az utóbbi években az állam finanszírozta területeken is szükségessé vált a piac bevonása – sokan tartanak attól, hogy ez aláássa a korábbi társadalmi konszenzust. Az északiak azonban abban bíznak, hogy alapevő értékeik, az egyéni szabadság és a társadalom felelőssége a szabadság biztosításában lehetővé teszi, hogy csökkenő források mellett, piacibb körülmények között is jól működjön a társadalom. Az újonnan bevezetett piaci szolgáltatásokkal szemben szigorú elvárásokat támaszt az állam: a kiszámíthatóság, az egyenlő hozzáférés és a magas minőség követelménye továbbra is megkülönbözteti ezt a rendszert a színtisztán piaci alapú társadalmaktól.

Közegellenállás

Az északi modell értékvilágát a World Value Survey a „protestáns Európa“ névvel illetett csoportba sorolja – úgy tűnik, a siker leginkább kulturális kérdés. Pár tanulság azonban más kulturális közegben is fontos lehet. A nagy egyéni szabadság nem szükségszerűen vezet társadalmi széteséshez és bizalmatlansághoz – épp ellenkezőleg. Létezik olyan állami szerepvállalás, amely odafigyel a polgárokra, befogadó politikára ösztönöz, de nem akar paternalista módon rátelepedni a polgárokra. Ha az állam vállalásai reálisak és hihetők, megnövekszik az állampolgári bizalom is. És végül: igenis lehetséges a rövid távú optimalizációkon túlmutató, hosszútávú politikai gondolkodás.

Az elmúlt években számos nagy nemzetközi szervezet jutott hasonló következtetésekre. Az IMF kutatói igazgatóságának vezetői, Andrew Berg és Jonathan D. Ostry legújabb tanulmányukban amellett érvelnek, hogy a társadalmi egyenlőség növelése és a fenntartható gazdasági fejlődés ugyanannak az éremnek a két oldala. Az OECD egyik tavalyi jelentése szerint az egyenlőtlenséget csökkentő jó kormányzati lépések mindenekelőtt a társadalmi mobilitást célozzák, a fiatalok, az idősek, a nők és az etnikai kisebbségek gazdasági aktivitását. Az erős ösztönzők azonban csak akkor működnek, ha az állam képes biztosítania a szabály- és érdem alapú társadalom működését.

Ha azonban a kormányzati erőfeszítések kedvezményezettjei rendre kivételezett csoportok és bennfentes vállalkozók, és a társadalom széles körei nem juthatnak hozzá azonos mértékben a forrásokhoz, ott a kitűzött célok és a kormányzati lépések között túl nagy ellentmondás feszül, az eredmények kétségesek. Az egyenlőtlen társadalmi közeg nagy veszélye pedig az, hogy előhívja a populista, protekcionista és antiglobalista érzelmeket, amelyekkel szélsőséges erők könnyen manipulálnak.

A nemzeti oligarchák állami pénzből való kistafírozása igazságtalan és antidemokratikus, joggal borzolja minden jóérzésű ember kedélyét. Mi több, elszívja a levegőt a gazdasági fejlődés elől, és hátráltatja a középosztály megerősödését. Mióta a világ világ, a vagyonosok mindig is küzdöttek a hatalomért. A feudalizmusban a vagyon megvédésének és gyarapításának legbiztosabb eszköze a katonai és politikai hatalom birtoklása volt. A valódi hatalmat mindig is azok tartották kezükben, akik a földet és a vagyont birtokolták. Niall Fergusson A pénz felemelkedése című könyvében idézi II. Pius pápa Cosimo de’ Mediciről írt feljegyzéseit: „A politikai kérdések az ő házában dőlnek el. Azé a tisztség, akit ő választ... háborúról és békéről dönt...”

A modern állam a hadsereg felállításával, központi hatalmának megerősödésével képessé vált a magánvagyonok megvédésére, ezzel párhuzamosan törvénybe iktatta a tulajdon védelmét. A védelemért cserébe az állam adót szedett, mellyel nem csupán jövedelemre tett szert, hanem korlátozni tudta a gazdagok hatalmát is. Ezzel a modern állam a kisebb jövedelmek számára is biztonságot garantált, megsokszorozódtak a kistulajdonosok, és megteremtődött az esély a polgári középosztály kialakulásához. A tulajdonjog védelme döntő lépés volt a demokratizálódás útján.

A gazdasági hatalom demokratikus keretek között is koncentrálódik. Daron Acemoglu, az MIT (Massachusetts Institute of Technology) közgazdásza azt kutatta, működhet-e eredményesebben egy oligarchikus társadalom a demokráciánál. Az oligarchikus rezsimekkel ellentétben a demokráciákban a politikusokat a választó tömegek emelik hatalomra, így a politikai hatalom kiegyenlítődik a kevés vagyonos és a vagyontalan tömegek között. Az oligarchikus csoportok úgy igyekeznek a politikai döntéseket befolyásolni, hogy a gazdasági versenytársak előtt növekedjenek a piacra lépés akadályai. A bennfentesek kedvezményes állami hiteleket, nemzetközi fejlesztési forrásokat, vám- és exporttámogatásokat eszközölnek ki az állam által működtetett bankoknál és fejlesztési ügynökségeknél. Míg ők extraprofitra tesznek szert, mások lemaradnak a versenyben. A demokratikus tömegek viszont képesek abba az irányba tolni a politikai elitet, hogy az állami bevételek újraelosztása igazságosabb legyen: több forrás jusson kisvállalkozás- és infrastruktúra-fejlesztésre, oktatásra, bérekre. Acemoglu arra jutott, hogy a kedvezményezett oligarchikus csoportok, még ha kivételesen tehetséges vállalkozók is, versenytárs nélkül idővel hatékonytalan üzembe kerülnek, ráadásul gátolják az új, innovatív iparágak betörését. A gazdaság rövidesen leszálló pályára kerül. Az oligarchikus társadalom erősödésével nem csupán a polgárok életszínvonala és az esélyegyenlőség csökken, hanem egyre drágul a gazdaság fenntartása, romlanak a gazdasági növekedés kilátásai. Fejlettebb demokráciák ezzel szemben, még az újraelosztás okozta torzító hatások ellenére is, jobban segítik az innovációt és a versenyt, és így sikeresebb gazdasági pálya megvalósítását teszik lehetővé.

Oligarchikus társadalmat Európában is vizsgálhatunk, például Oroszországban. Elemzők szerint a Szovjetunió összeomlásakor a reformista csoportok úgy látták, hogy széles támogatottságú demokratikus pártok híján csak erős tulajdonoscsoportok tudják megakadályozni a kommunista visszarendeződést, ezért az ország javainak egy jelentős részét tudatosan juttatták pár tucat erős ember kezébe. Oroszországban ma 20-25 oligarcha ellenőrzi a teljes termelőipar 40 és a részvénypiac 60%-át. Ez az arány a nyugat-európai és az észak-amerikai országokban jellemzően 3-4%. Az orosz oligarchák által birtokolt iparágak: az olajkitermelés, a vas- és szénbányák, a műtrágyagyártás és az autóipar nem csupán stratégiai fontosságúak, hanem a világpiacon is ezek a legjobban eladható termékek. A bennfentes elit politikai kapcsolatai révén pénztámogatásokkal, állami befektetésekkel, földadományokkal bővítheti termelését.

Két orosz közgazdász, Szergej Gurijev és Andrej Pacsinszkij arra volt kíváncsi, vajon a helyzetbe hozott oligarchák képesek-e vagyonukat az ország javára működtetni. Azt találták, hogy az általuk birtokolt cégek 8%-kal magasabb produktivitást mutattak más orosz magán-, illetve állami cégeknél. Ugyanakkor több mint 10%-kal elmaradtak a külföldi tulajdonú vállalatoktól. Az oligarchák még erős piaci pozíciójuk ellenére sem tudtak volna ilyen eredményt produkálni, ha nem kapnak jelentős állami kedvezményeket. Mégis a kilencvenes években az orosz oligarcháknak fontos szerepük volt abban, hogy Oroszország nyugati orientációja és világgazdasági szerepe megszilárdult. Gurijevék ugyanakkor megállapították, hogy az orosz oligarchák alig tudtak hozzájárulni a piacgazdasági reformokhoz, tevékenységük pedig tartósan rombolja a piaci versenyt, hátráltatja a középosztály kialakulását, ezzel a demokrácia fejlődését.

Vlagyimir Putyin színre lépése új helyzetet teremtett. A Hodorkovszkij-üggyel világossá tette, hogy aki tőle független politikai erőt támogat, annak sem tulajdonát, sem személyi biztonságát nem tartja tiszteletben. Bár a Jukosz államosítása és Hodorkovszkij bebörtönzése jelentős tőkekivonást eredményezett Oroszországból, Putyinnak megérte ez a gazdasági áldozat: az orosz oligarchákat egyöntetűen saját befolyása alá vonta. Ivan Krastev bolgár politikatudós szerint a putyini új autoriter rezsim ártalmassága meglepő módon éppen a rendszer nyitottságában áll. Mivel az elnöki túlhatalom nem ad lehetőséget a belpolitikai váltógazdaságra, és az innovatív gazdasági szereplők elé is folyamatos gátakat emel, a tehetséges és tanult középosztály érvényesüléséhez az országból való távozás kínálja az egyetlen utat. Az elmúlt tíz évben kétmillió orosz ment külföldre dolgozni. A szűk középosztály krémjének távozása korlátozza az országot a fejlődésben, viszont lehetővé teszi a fennálló

rezsimnek, hogy egy reménytelen és beletörődött társadalom felett még hosszú ideig működhessen.

A polgári tulajdonosréteg megalapozása a kelet-európai demokratikus rendszerváltás kulcskérdése volt, és rengeteg ellentmondással járt. Magyarországon is keletkeztek igazságtalan előnyök, láthatóvá vált a korrupció, és sokan gondolják, hogy az új tulajdonoscsoport politikai kapcsolatok révén alakult ki. Ennek ellenére itt gyorsan stabilizálódtak a demokrácia és a piacgazdaság intézményei, széles körben lehetővé vált a vállalkozás, és erősödött a polgárosodás. Nem alakultak ki az oroszországihoz hasonló viszonyok. Az utóbbi két évben azonban megváltoztak a játékszabályok. Az erős államot építő Fidesz-kormány a politikai és a gazdasági versengés előtt is akadályokat emel. A visszamenőleges törvényhozással, a szerződések egyoldalú megváltoztatásával a kormány a gazdaságban is megrongálta a jogállam kereteit. A közpénzek bennfenteseknek való kifolyatásával, és az állami földek vitatott bérbeadásával olyan folyamatok bontakoztak ki, amely során egyre több hazai és külföldi vállalkozó lehetetlenül el.

A Transparency International 2011. évi Nemzeti integritás tanulmánya is megállapítja, hogy Magyarországon az elmúlt években nőtt a korrupció. Az államnak a gazdaság finanszírozásában és szabályozásában megnövelt szerepét már nem egyensúlyozzák ki pártatlan ellenőrző intézmények. Hiányoznak a korrupciót gátló alapvető intézkedések, például a közbeszerzési vagy az agrártámogatásokat listázó nyilvános adatbázis. Teljesen új gyakorlat, hogy kormányhoz közeli cégek frontemberei állami pénzek elosztásáról döntő csúcshivatalokba kerülnek. Úgy tűnik, egyre inkább a putyini modell válik mértékadóvá. Nálunk azonban nincs szükség arra, hogy államilag kipárnázott nagyvállalkozók biztosítsák a demokrácia stabilitását. Magyarországon van európai polgárság, és a fejlett világba integrálódott gazdaság működik. A nagyvállalkozók kistafírozása kizárólag a kormányelit hatalmának erősítését célozza. A gazdasági verseny súlyos torzítása, hasonlóképpen a médiamonopóliumok kiépítése vagy a pártversenyt korlátozó választási törvény, jelentősen korlátozza a demokráciát, és megfosztja az országot a gazdasági kilábalás és fejlődés lehetőségétől.

Még szerencse, hogy Magyarország a szabad világ része. A képzett és kreatív középosztály mehet, amerre lát.

A szerző nemzetközi fejlesztési szakértő

Pár éve láttam Liina Siib észt fotóművész kállítását, amelyben több tucatnyi nőt fényképezett le jellemző napi tevékenyége közben: pénztárosszékben, otthoni konyhapultnál, ágyban, buszon, katedrán, szoptatás közben, kórházi ágy mellett, bokor mellett állva... A fotómunkákhoz egy folyamatos repetitív zene is társult, elkerülhetetlenül utalva a dolgok állandóságára, a legjellemzőbb tevékenységek ismétlődésére.

Liina Siib folytathatta volna a sort egy sarokba zárkózó bántalmazott nő képével is. De lehet, hogy nem sikerült volna neki. A bántalmazott nő fizikai, érzelmi és társadalmi helye olyan apró, hogy nem is igazán látszik. Akit bántalmaznak, az megszégyenül, annak megszűnik az önbizalma, annak fáj, annak rejtőzködnie kell, annak senki sem hisz, annak senki sem mer segíteni, az egyedül van ... az a nő olyan kicsi, hogy már lefényképezni sem lehet. A bántalmazás ismétlődik, nap mint nap ott van, visszatér, a félelem soha meg nem szűnik.

Ma Európában tíz nő közül kettő szenved valamikor élete során tartós bántalmazást. Vannak, akiknél ez már kisgyermek korban elkezdődik, szexuális, fizikai vagy érzelmi formában. Pontos adatok Magyarországról nincsenek, nálunk még felmérések is csak szórványosan léteznek a témában, mert nincs olyan érdemi állami intézmény amely akárcsak kutatná a nőkkel szembeni erőszak jelenségét. Nem hogy olyan, amely érdemben kezelni próbálná. Nem csoda, ha a parlamenti képviselők is olyan ostobán tájékozatlanok. Magyarországon csak arról van pontos adatunk, hogy hányan halnak meg párkapcsolati erőszak eredményeképpen. De nincs okunk feltétlezeni, hogy Magyarországon más volna a helyzet a nők elleni bántalmazásban mint a hozzánk közeli európai országokban, Szlovéniában vagy éppen Ausztriában. Sokkal több nő szenved erőszaktól mint amennyit szeretnénk elhinni. Tízből kettő.

Juli barátnőmet 4 éves korától 13 éves koráig zaklatta az apja szexuálisan, akkor abbahagyta, mert már kockázatos volt, hogy teherbe esik, ezt meg is mondta neki. Felnőtt korában tíz évig járt pszichológushoz, hogy végre megtudja ki is ő vallójában és képes legyen sikeres párkapcsolatot kialakítani. Zita barátnőm nagy szerelemével házasodott össze, három gyerekük született, a molesztálások és bántalmazások csak később kezdődtek el és rosszabbodott a helyzet, mikor Zita újra munkába állt és nem volt már mindig otthon. Húsz év házasság után vált el, miután nagy nehezen saját egzisztenciát épített fel, és el tudta tartani a gyerekeit. De a volt férje még évekig vissszajárt, fenyegette és bántalmazta őt. A válás egy rémálom volt. Péter barátom 17 évesen költözött el otthonról mert az apja verte őt és az anyját, nem talált más utat. Sok időt töltött azzal, hogy ki tudja szabadítani az anyját az erőszak fogságából, aki úgy érezte felelős a bántalmazó férjéért, aki nélküle összeomlana. Ezek a barátaim értelmiségiek: építészek, orvosok, újságírók. A történeteiket csak akkor ismertem meg, mikor valamennyire már túlléptek a problémán, mikor már képesek voltak beszélni róla. A félelem fortélyos, belenő az emberbe, aláássa az önbecsülést, azt az érzést erősíti, hogy a bántalmazás indokolt, az áldozat elhiszi, hogy ő a hibás, ő a rossz, ő a felelős. Lehetetlen tőle szabadulni. Kevesen vannak akinek sikerül kilépni az ördögi körből. És sosem sikerül egyedül, segítség nélkül. A családon belüli, a párkapcsolati erőszakra nincs mentség, az erőszak sohasem indokolt, a felelős mindig egyértelmű. Az áldozat nem felelős az erőszakért. Nincs indokolt pofon. Nincs provokált dühkitörésből fakadó emberölés. A nők elleni erőszak a legelterjedtebb erőszak forma a világon, nem a férfiak lendületes temperamentumáról szól, hanem a nők lealacsonyításáról. Erőszak nem alkalmazható sem az iskolában, sem az utcán, elfogadhatatlan a privát szférában, a zárt falak mögött is.

Minden civilizált kormány feladata, hogy megóvja polgárait az erőszaktól, akárhol fenyegeti is az őket. Magyarországon nem ez a helyzet. Ha a bántalmazott magyar nők úgy éreznék, biztonságban vannak és ügyeiket pártatlan hivatalok és bíróságok elé vihetnék, nem gyűlt volna össze pár hét alatt 100 ezer aláírás ez év elején. Ha a Parlament holnap elveti a családon belüli erőszak büntetőjogi tényállásának bevezetését azt a többszázezer nőt hagyja cserben, akiknek erre a legnagyobb szüksége van.

Sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy Magyarország éretlen egy jól működő demokráciához, akik csábítónak találják a feltörekvő országok autoriter vezetési mintáit, és úgy vélik, az eredményes fejlődés érdekében indokolt egy kis tekintélyelvűség.

Az elmúlt év során nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány gazdaságpolitikai kalandozása nem hozott eredményt és a nemzetközi szervezetekkel való konfrontáció rendkívül kártékonynak bizonyult. Magyarország óriási bizalomvesztést szenvedett el politikai és gazdasági értelemben egyaránt. A kormány az év elején arra kényszerült, hogy pénzügyi támogatásról szóló tárgyalásokat kezdeményzzen a Valutaalappal és az Európai Unióval. Magyarországon azonban tovább zajlik a nyugat ellenes kommunikáció. A miniszterelnök kétéves évértékelőjében úgy nyilatkozott, hogy az elmúlt két év legnagyobb kihívása volt ellent mondani Európának.

Az orbáni anti-európa retorikát az teszi lehetővé, hogy az elmúlt két évtized során a magyar kormányok egyre inkább haszonelvű módon viszonyultak az Európai Unióhoz. A kormányzati kommunikációt a megszerezhető uniós források kérdése uralta. A rendszerváltás után hamar feledésbe merült, hogy az Európai Unió legnagyobb vívmánya a piacgazdaságon alapuló demokrácia iránti elköteleződés. Ez a politikai értékrendszer tette lehetővé, hogy Európában befejeződjenek az évszázados háborúk és a kontinens végre közös érdekek alapján szerveződjön egységbe. Bár mára az együttműködés eredeti célja kissé megfakult, a globalizációval előtérbe került a gazdasági versenyképességi megfontolás és Kelet-Európában másképp működik a történelmi emlékezet is, a plurális demokrácia és jogállam ma is az európai együttműködés kizárólagos alapja. A magyar kormány azonban tovább súlykolja a félrevezető nézeteket. A minap kinevezett humánerőforrás miniszter úgy nyilatkozott, hogy az Uniós források azért járnak nekünk, mert Magyarország évtizedekig el volt nyomva. Ez a sérelmi ugyanakkor haszonelvű logika talán népszerű, de valójában hamis és kártékony. Az Európai Unió éppen a történelmi traumákon való túllépés eredményeként jöhetett létre. Az Unió minden aktuális problémája ellenére a legfejlettebb politikai együttműködés a világon, amelyet egyetlen más nemzetközi együttműködés sem tudott megközelíteni.

Szembe Európával: szembe a piacgazdaság és demokrácia elveivel

Egyelőre nem tudni, hogyan vészeli át az euróövezet a jelenlegi válságot, és hogy belül lesz-e jobb, vagy kívül - mondta nemrégiben a miniszterelnök. Az Európai Unióval kapcsolatos ellentmondásos nyilatkozatok ma már mindennaposak. Pedig pár éve még az egész politikai elitet a nyugati elkötelezettség jellemezte, az Európai Uniós csatlakozás az ország történelmi sikere volt.

A rendszerváltás óta eltelt húsz év alatt jelenős gazdasági és társadalomátalakító folyamatok zajlottak Magyarországon, és korábban sosem látott szabadság valósult meg. A gazdasági fejlődéssel a jólét is nőtt, mégis sokan voltak, akik számára a piacgazdaságra való áttérés a leszakadást jelentette. Az ország majd‘ húsz évig tartó gazdasági növekedése egyre jelentősebb eladósodás mellett zajlott. A globális gazdasági válság drámaian mutatott rá arra, hogy az adósságfelhalmozásra épülő növekedési stratégia nem tartható fenn. A 2010-ben hatalomra kerülő Fidesz kormány az előző két évtized gazdasági modelljének kudarcát a teljes politikai rendszer válságaként állította be és új rendszerváltást hirdetett. A kormány már első gazdaságpolitikai döntéseivel szembement a demokrácia és piacgazdaság elveivel. A visszamenőleges törvényalkotás, a magánszerződésekbe való beavatkozás, a magánnyugdíjpénztárak einstandja, a szektorokat sújtó büntetőadók bevezetése jócskán túllépett a jogállam alkotmányos keretein. Ezek a kormányzati lépések nyilvánvaló módon sértették a nyugati nemzetközi szervezetek alapvető értékeit: a jogbiztonság és a versenysemlegesség elvét. Nem csoda, hogy a kormány 2010-ben elküldte Magyarországról az IMF delegációját. Az alkotmányos közjogi rendszer átalakítása és a kormány önkorlátozást nem ismerő hatalomgyakorlási módszere idővel az Európai Unió intézményeiben is kérdéseket vetett fel. A legfelsőbb társadalmi csoportok adóelőnyhöz juttatása, a közmédia monopolizálása, a közigazgatás centralizációja vagy az európai uniós fejlesztési pénzek egy szűk vállalkozói réteghez való csatornázása egyre inkább megkérdőjelezték a magyar kormány demokratikus és piacgazdaság iránti elkötelezettségét. Az Európai Unió az általunk vállalt szerződések alapján kérdőre vonta Magyarországot. A kormány válaszként olyan kommunikációs hadjáratot indított, amely a nemzetközi szervezetek legitimációjának megkérdőjelezésére irányult. A miniszterelnök az Uniót visszatérően Magyarország történelmi elnyomóihoz hasonlította, a gazdasági miniszter Európa birodalmi terjeszkedéséről beszélt. A demokratikus szövetségesekkel való konfrontációval egyidőben a kormány meghirdette a keleti nyitás politikáját. A Fidesz vezetői Kína, Szaud-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek felé vették az irányt, hogy olyan forrásokból próbálják előteremteni a gazdaság helyreállításához szükséges forrásokat, amelyek nem támasztanak politikai feltételeket az együttműködéshez.

Mikor a magyar kormány egy Európától függetlenedő ország vízióját vázolja fel, nem mást tesz, mint a közös európai játékszabályokon lazít saját politikai hatalmának kiterjeszése érdekében. A demokratikus elköteleződés lazulásának megindoklására a kormány többféle taktikát vetett be. Azt állították, hogy a demokráciának többféle formája létezik, amelyek közül a Fidesz a többségi elv érvényesítését tekinti alapvetőnek. Míg többségi demokrácia működik Afrikától Dél-Amerikáig a világ vagy száz országában, Európában a demokrácia ennél többet jelent. A választásokon győztes többség legitimációja mellett fontos a végrehajtó hatalom intézményes kontrollja, a polgárok szabadságjogainak érvényesítése és a politikai erők tisztességes versenye. A kormány az elmúlt két évben minden fenti területen korlátokat emelt. Sem a gazdasági válság sem a nemzeti elköteleződés nem igazolja a demokrácia minőségének lerontását és az európai értékek gyengítését.

Hanyatló nyugat, lenyűgöző kelet?

Egy másik kormányzati erőfeszítés a keleti nyitás politikájának meghirdetése, amelyről azonban nem lehet pontosan tudni, micsoda. Látszólag kereskedelembővítésről van szó, a kormány új piacokat keres a magyar termékeknek. Nem is lenne ezzel probléma, elvileg minél sokrétűbb egy ország kereskedelmi kapcsolatrendszere, annál biztosabb lábakon áll a gazdaság. Jó ha tudjuk ugyanakkor, hogy az egyetlen dolog, amely az elmúlt években a magyar gazdaságot felszínen tartotta, az Uniós, mindenekelőtt a német piacra való export, amely a hazai növekedés szinte kizárólagos forrása. Sem okunk, sem érdekünk nem fűződik ahhoz, hogy ezt a sikeres irányt felülbíráljuk. A kormányzat másik erőfeszítése, hogy az ország hitelfelvételi igényét a keleti piacokról elégítse ki, teljesen sikertelennek bizonyult. Nem is lehetett reálisan remélni, hogy a globális piac keleti szereplői kedvezményesebb feltételekkel adnának hitelt Magyarországnak, mint azok a nemzetközi pénzügyi szervezetek, melyeknek az ország a tagja. A keleti nyitásnak kimutatható egy harmadik, ideologikusabb tartalma is, amelyre egy további Orbán beszéd világít rá. „Ma Európa szellemi világában fölényben vannak azok, akik úgy gondolják, hogy a nemzeti gondolkodásmódtól és szuverenitástól a nemzetközi, nemzetek feletti irányba kell haladni, Magyarország jelenlegi vezetésének azonban más értelmezése van az európai civilizációról és kultúráról … mi ez, ha nem Európa hanyatlása?” Úgy tűnik a miniszterelnök nem csupán pénzt keres keleten, hanem magáévá tette a nyugati világ hanyatlásáról szóló jóslatokat, ezért indult el kelet felé.

Nem Orbán Viktor az egyetlen, akinek a kelet imponál. Az elmúlt években a feltörekvő államok lendületes gazdasági fejlődése egyértelművé tette, hogy a világ többpólusúvá vált. A fejlett nyugati társadalmak aktuális hitelválsága tovább erősítette a liberális demokrácia kríziséről szóló vitákat. Húsz éve a kommunista rendszer bukásával, a huntingtoni harmadik világméretű demokratizálódási hullám idején még úgy tűnt, hogy a piacgazdasággal együttjáró demokrácia egyértelműen győzedelmeskedett mint a legsikersebb politikai-gazdasági rendszer. Egészen a legutóbbi évtizedig megkérdőjelezhetetlen volt az a modernizációs tézis, mely szerint az iparosodással meginduló, szabadpiaci versenyen alapuló gazdasági fejlődés olyan polgárságot teremt, amely kiköveteli a kormányzásba való beleszólás jogát és ezáltal demokratizálja az államot. A demokrácia intézményei megteremtik a jogbiztonságot, amelyben lehetővé válik a tartós demokrácia és az anyagi jólét. Az elmúlt évtizedben azonban más, nem a nyugati modernizációs séma szerint működő országok is képesek voltak kiemelkedő gazdasági növekedést produkálni, és ez vitát generált arról, hogy vajon a liberális demokrácia valóban egyetlen letéteményese-e a gazdasági-társadalmi haladásnak. Brazília, Oroszország, India, Dél-Afrika de mindenekelőtt Kína fejlődését látva sokan úgy gondolják, hogy kialakulóban van egy új társadalmi rend, ahol nem demokratikus rezsimek is képesek lesznek magas fokú jólétet biztosítani lakóiknak, a polgárok demokratikus kontrollja nélkül.

A legnagyobb figyelem Kínára irányul, mert napjainkban Kína produkálja a legjelentősebb fejlődést és mert az ország a mai napig egypárti diktatúra. Míg a korábbi évtizedekben a modernizáció útjára lépő kelet ázsiai országokban a gazdasági fejlődéssel előbb utóbb politikai nyitás is együtt járt, Kínában ennek nem látjuk jeleit. Elemzők szerint a sikeres kínai paradigma a következő elemekből áll: az emberi és természeti környezetre tekintetlen gátlástalan iparosítás és innováció, a szuverenitásban való erős hit ugyanakkor nemzetközi terjeszkedés és az aszimmetrikus erőfölényre való törekvés. Kínát sem demokratikus alapon szerveződő nemzetközi együttműködések, sem kényelmetlen ellenzéki pártok, szakszervezetek nem korlátozzák. A kínai paradigmát sok autoriter rezsim utánozza, és a nyugati világban is vannak akik a gazdasági versenyképesség érdekében támogatják az állam szerepének megerősítését és a társadalmi kontroll korlátozását. Nem idegen ez a gondolkodás a jelenlegi magyar kormánypárttól sem, amely maga is erősen tekintélyelvű. A keleti nyitás szellemében zajló magyar diplomáciai kezdeményezések az Arab Öböl országaiba, Kazahsztánba vagy Kínába alkalmasak arra, hogy a kormány felmutasson egy tekintélyelvűbb, keletiesebb kultúrát. A kormányzati kommunikációban a keleti fordulat gazdaságpolitikai céljai összemosódnak a szuverenitás kérdéseivel, az új barátok politikai hovatartozása relativizálódik. A keleti nyitás zavaros politikai tartalma kiegészíti az Európa-ellenes kommunikációt amely együttesen csökkenti a piacgazdaság, a demokrácia és a jogállam fontosságát a közvélemény előtt.

A világ jelentős átalakulásban van, és helyes, ha Magyarország nyitott a globális kérdésekre a jelenleginél hatátrozottabb politikai formában. Mindez azonban nem jelentheti, hogy az ország kilépjen az európai fejlődés medréből, amelybe végre sikerült integrálódnia. Ezért is aggasztó, hogy a miniszterelnök az európai adósságválság kapcsán az európai demokratikus rendszer és intézményes kultúra hanyatlásáról beszél. Európa ma is a világ egyik kimagaslóan civilizált régiója, és ezt a státuszát a feltörekvő hatalmak nem veszélyeztetik. A legtöbb politikatudós egyetért abban, hogy Kína és más feltörekvő rezsimek is a politikai nyitás útjára kényszerülnek, amint elérik a gazdasági fejlődés egy kritikus szakaszát. Az Európai Unió intézményes válsága lehetőség arra, hogy Európa politikai-gazdasági közössége alkalmazkodjon a belső és külső kihívásokhoz és továbblendüljön a történelmi fejlődés útján. A legutóbbi Uniós csúcsértekezlet tanúságot adott arról, hogy az állam és kormányfők képesek túllépni a büszkeség és előítéletek béklyóin és magasabb szintű közös célokat tudnak megfogalmazni. A kormány éppen azzal mutathatná fel Magyarország politikai erejét, ha ebben a kulcsfontosságú vitában előremutató módon részt venne. A Fidesz kormány tekintélyelvű építkezésének azonban jobban megfelel, ha megkérdőjelezi az Unió jövőbeni kilátásait és egy zavarosabb, tekintélyelvűbb kelet felé aspirál.