Demokrácia, építés alatt

Nem válogathat a rá váró temérdek kihívás között a mérsékelt iszlamista vezetésű tunéziai kormány, amely megfeszített munkával formálja a forradalom utáni társadalmat.

Tuniszban az óvárosi piac szűk utcáin és a Bourghiba sugárúton is hömpölyögnek a fiatalok hétköznap délelőttönként. Az emberek bizakodók, a szabadság még sosem volt ilyen tapintható, mint manapság. Az európai szemlélődő számára mégis feltűnő a sok szögesdrót kordon, amivel a kormányzati és a pénzügyi épületeket körülveszik. A kontraszt jól jellemzi azt a nehézségekkel és ellentmondásokkal teli helyzetet, amelyben a tavaly októberi választásokon győztes mérsékelt iszlamista Ennahda (Újjászületés) párt vezetésével megalakult kormánynak egyszerre kell kezelnie a fedő alól kiszabadult vallási és politikai indulatokat, felpörgetni a gazdaság motorját, s enyhíteni az „arab tavaszt” megnyitó forradalomhoz vezető jövedelmi különbségeken.

Egyelőre még arról sincs társadalmi konszenzus, pontosan mi a feladata a 27 párt alkotta, alkotmányozó nemzetgyűlésként is működő parlamentnek. Csak az a biztos, hogy az elvárások magasak, egy közvélemény-kutatás szerint az emberek nagyon bíznak a kormány vezetői képességeiben, és azt is elismerik, hogy egy új intézményrendszer felépítéséhez idő kell. Bár a nemzetállami fejlődés a régió más országaihoz képest viszonylag sikeresen zajlott le Tunéziában, demokratikus hagyományokról semmiképp nem lehet beszélni. Van, aki szerint a nemzetgyűlés csak alkotmányozásra kapott felhatalmazást, „ehhez képest máris mindenféle törvényeket írnak”. Mások viszont nemcsak az alaptörvény terén várnak gyors munkát, hanem sürgetik a gazdasági növekedés beindítását, a kormány politikájának középpontjába pedig a munkahelyteremtést állítanák, azaz egyáltalán nem tartják bajnak, hogy a hatalom új gazdái a „részletekkel” is bíbelődnek.
Mindenekelőtt a kormányzati intézmények működését kell helyreállítani és a lakosság bizalmát elnyerni. Hetente fordulnak elő sztrájkok, emelkednek útblokádok, tartanak politikai demonstrációkat, és elszaporodtak a kisstílű bűncselekmények, amik aláássák az emberek biztonságérzetét. Nem használ az sem, hogy a kormány egyelőre hiába igyekszik hatékony és emberarcú rendőrséget létrehozni, a régi erőszakrezsimhez szokott biztonsági erők időnként még hajlanak atrocitások elkövetésére. Tunisztól távolodva növekszik a bizonytalanság. A Gafsa városából származó Manel azt mesélte a HVG-nek, hogy a helyi vezetők sokszor nem tudják megállapítani, az új alkotmány előtti állapotban melyik régi törvény érvényes még és melyik nem, s embereket állítanak elő, akiket aztán ugyanúgy indoklás nélkül engednek el.

A gazdaság lendületének felpörgetése is elsőbbséget élvez. Tavaly legalább 120 külföldi vállalat vonult ki az országból, hihetetlen mértékben visszaesett a GDP jelentős részét adó turizmus. A festői Sidi Bou Said – sok magyar turista kedvenc tengerparti üdülője – kong az ürességtől. Ráadásul több ezer külföldi vendégmunkás tért haza a háborgó Líbiából, Egyiptomból és Szíriából. A 2011-ben még 3 százalékos gazdasági növekedés lenullázódott, a munkanélküliek aránya pedig 13-ról 18 százalékra emelkedett. És ez csak az átlag, a magasan képzett fiatalok negyede hiába keres állást, ami azért is aggasztó, mert a lakosság 42 százaléka a 25 év alatti korosztályba tartozik.
A munkanélküliség kezelése a valóságban és szimbolikusan is kulcsfontosságú, hiszen a Ben Ali elnök rendszerét elsöprő elégedetlenség kialakulásában főszerepet játszott, hogy a lendületesen gyarapodó fiatal generációnak a gazdaság az ezredforduló óta egyre kevésbé tudott munkahelyeket teremteni. Az elszegényedést pedig fokozták a globális válság eredményeként megugró élelmiszer- és kőolajárak. A forradalmat sem szabadságharcos hevület, hanem egy megélhetéséért küzdő vidéki gyümölcsárus esete robbantotta ki. A helyi hatóságok önkénye miatt magát felgyújtó Mohamed Buazizi öccse nemrég azt nyilatkozta: bátyja „a mennyben bizonyára azt kívánja, hogy a forradalom eredményeképp a szegényeknek is legyen joga venni és eladni”.
A konjunktúra kulcsának a külföldi működőtőke bevonását tartják, aminek segítségével önellátásra alkalmassá tennék az élelmiszertermelést, és újraindítanák a turizmust. Tunéziát egyfajta államkapitalizmus jellemzi, a külföldi befektetők csak az 1980-as évektől nyertek bebocsátást, de ők is állami vállalatokba tudtak beruházni. A gazdasági nacionalizmus ugyanakkor a jelenlegi kormány számára is meghatározó, és az új rezsim sem mutat túl sok hajlandóságot a hatalmas állami adminisztráció megnyirbálására, a rendkívül igazságtalan és rossz hatékonyságú nagy elosztórendszerek reformjára, az állami szektor részleges privatizációjára.

Az ország megkezdte a tárgyalásokat az IMF-fel, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankkal (EBRD) és az EU-val kölcsönök folyósításáról, de szeretne befektetőket is az országba csábítani, különösen a Perzsa-öböl térségéből. Jellemző, hogy a forradalom egyéves évfordulója alkalmából rendezett állami ünnepségeken a legnagyobb delegációval a katari emír és az algériai elnök vonult fel, röviddel utánuk érkezett a szaúdi uralkodó népes küldöttsége. Nem mindenki örül azonban ezeknek a fejleményeknek. Brahim Tahir, civil aktivista és vállalkozó a HVG-nek úgy vélte: „Szerintem mindez aggasztó. Egyelőre nem látni, hogy a közel-keleti olajországok petrodollárjaiért milyen árat kell majd fizetnie Tunéziának”.
A tunéziai demokratikus átalakulás bonyolult nemzetközi térben zajlik. Az ország két szomszédja közül Algéria katonai elnyomó rezsim, ahol a szélsőséges iszlamista csoportok folyamatos biztonsági kockázatot jelentenek, Líbiában pedig súlyos törzsi villongások vannak. A déli határokon át a stabilitást fenyegető fegyveres csoportok szivárognak Tunéziába, közöttük a kormány szerint ott vannak az al-Káida terrorszervezet emberei is. A legtöbb észak-afrikai országhoz hasonlóan Tunézia is sokat – a költségvetés 6 százalékát – fordít a biztonságára, de a jelenlegi helyzetben ez a pénz kevés a határok védelmére.
A kormány igyekszik mobilizálni a hagyományosan jó európai kapcsolatokat, de manővereznie kell a zavargó Magreb–országok (Észak Afrika Egyiptomtól nyugatra fekvő régiója) és az Öböl-menti autoriter arab rezsimek befolyási kísérletei között. Rasíd Gannusi, az Ennahda vezetője úgy vélte, Törökország, Indonézia és Malajzia szekuláris muszlim állama megfelelő minta lehet Tunézia számára. A példát azonban nem nevezte jónak a HVG-nek nyilatkozva Asma és Zied, a fiatal közgazdász házaspár: „Ezek az országok túl messze vannak, ráadásul nem is arabok.” Szerintük a tunéziaiak a Magreb arab kultúra részeseinek tekintik magukat, ezért elkerülhetetlen egy sajátos, „itteni” út kitaposása. A bizakodás nagy erő ma Tunéziában, de a kockázatokat jól jellemzi Mahmúd Ben Romdahne politológus, aki azt írta nemrég megjelent könyvében: „Az egész arab világ be van börtönözve a tekintélyelvűség csapdájába.”

Elkerülhetetlen, hogy a magyar politikai és társadalmi elit is újfajta beállítódással forduljon a nők felé. Az elmúlt évtized azt mutatta, hogy a dinamikusan növekedő országokban a nők és férfiak képességeit is maximálisan kihasználják és a nemekhez demokratikusan közelednek.

A szegénység leküzdése jó ideje az egyik legjelentősebb globális társadalompolitikai kérdés. A feladat az elmúlt években még fontosabbá vált a politika napirendjén, hiszen a gazdasági válság még több embert taszított szegénységbe. A csökkenő források arra ösztönöznek, hogy keressük a szegénység kezelésében korábban fő szerepet játszó pénzügyi támogatások rendszerének alternatíváit. Ezt a szemléletváltást erősíti az a fejlesztéspolitikai tapasztalat, hogy csupán pénzügyi segélyek nem teszik lehetővé a szegénység állapotából való kiemelkedést.

A társadalomfejlesztés ösztönzőivel a kormány is próbálkozik, a Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány pedig olyan komplex javaslatokat fogalmazott meg a közelmúltban, amelyek a mélyszegénységből való kitörés érdekében feltételekhez kötött támogatásokat vezetnének be. Az utóbbi javaslatok a szegénység átörökítésének megszakítását, a mélyszegénység csökkentését és az alacsony iskolázottságúak foglalkoztatásának bővítését célozzák. A kutatás szerzői a koragyerekkori nevelés fejlesztésében, a gyermekek oktatásának elősegítésében és a szegénységben élők munkaerőpiacra való visszatérésben látják a legfontosabb kiugrási pontokat.

Mind a három javaslat esetében szembetűnő, hogy azok szorosan kapcsolódnak a nők, különösen a kisgyermekes anyák helyzetéhez. A társadalomfejlesztő programokban azokat a társadalmi csoportokat érdemes megcélozni, ahol a kiaknázatlan kapacitások jól mobilizálhatók, ezért a szegénység elleni küzdelem és a gazdasági fejlődés szempontjából ígéretes a nők népes csoportja. Az alacsonyabban képzett nők közül nagyon sokan nem vállalnak fizetett munkát, így kevéssé tudnak hozzájárulni családjuk fenntartásához. A magasabban képzett nők pedig gyakran képességeik alatt vannak foglalkoztatva. Az Európai Unióban az elmúlt évtizedben a nők munkaerő-piaci integrációja nagyobb gazdasági növekedést generált, mint az összes többi foglalkoztatáspolitikai beavatkozás együttesen. Azokban az európai országokban, ahol kevés nő dolgozik, a nők jobb foglalkoztatása akár 5-15 %-kal is növelhetné a GDP-t. Hazánkban 1990 óta 77%-ról 52%-ra esett vissza a munkaképes nők foglalkoztatása. Ez csaknem 10%-al alacsonyabb, mint a nők átlagos foglalkoztatottsága Európában és több mint 10 %-kal alacsonyabb, mint a magyar férfiak foglalkoztatottsága - amely szintén nagyon alacsony.

A nők foglalkoztatásának bővítése a szegénység leküzdésében is stratégiai cél, ám sajnálatos módon Magyarországon az elmúlt évtizedekben mintha minden ez ellen hatott volna. A nők természetes szerepei nem a nők egyre magasabb képzettségéből és emancipációjából fakadó igények mentén fejlődtek, hanem ideologikus programok alapján: a teljes körű munkába állás a 40-es években csakúgy, mint a három éves GYES bevezetése 1967-től. A rendszerváltás után sok nő hagyományosabb családi szerepre tartott igényt, illetve az átmenet során radikálisan lecsökkent munkalehetőségek okán erre kényszerült. A nők társadalmi pozíciójának alakulása az elmúlt 20 évben a globális fejlődési trendekkel ellentétes irányba mozdult. A rendszerváltás nagy munkanélküliségi sokkja után a nők tudtak nehezebben visszatérni a munkerőpiacra. A hagyományosabb női szerepek megerősödése, az ezeket konzerváló kormányzati politikák is hozzájárultak a családok elszegényedéséhez és a nők esélyegyenlőségének csökkenéséhez. Mára nyilvánvaló, hogy ezek a politikák kudarcot vallottak. Leglátványosabban talán a népesedéspolitikában: Magyarországon a születések száma 1990 óta is rendületlenül csökken.

A kulturális közeg meghatározó

Bármennyire is jelentősek lehetnének egy kormányzat lehetőségei arra, hogy a nők családi és munkaerőpiaci helyzetét pozitívan befolyásolják, mind a kutatók mind a döntéshozók alulértékelik a nők esélyegyenlőtlenségéért felelős kulturális tényezőket – mondja Kevin Daly, a Goldman Sachs kutatója. A Világbank és az OECD gazdasági növekedésről szóló tanulmányai is rámutatnak, hogy a fejlett társadalmakban a nők esélyegyenlőségének növelését szolgáló lépések (pl. az önrendelkezéshez való jog; nők számának növelése a döntéshozatalban, a tudományban és a médiában; a kiegyensúlyozottabb családi részvétel ösztönzése; a nők elleni erőszak elleni hatékony fellépés) harmonikusabb nő és férfi szerepeket tesznek lehetővé, ezek pedig munkavállalásra és gyermekvállalásra ösztönzik a nőket.

Bár Magyarországon számos a nők helyzetét javító intézkedés született az utóbbi időkben, a nők aktív társadalomépítő szerepéről egyetlen kormányzat sem gondolkodott tudatosan. A kormányok nyíltan vagy véletlenszerűen, de végső soron rontottak a nők társadalmi státuszán. A Világgazdasági Fórum által pár éve megalkotott, a nők pozícióját mérő összetett szám, a Global Gender Gap index alapján 2006 óta lassú, de folyamatos előrelépés mutatkozik a világban. Ezzel szemben Magyarország az amúgy sem tetszetős 2008. évi 60. helyről mára a 85. helyre esett vissza. Hazai kutatásokból kiderül, hogy míg az emberek a saját életükre vonatkozóan inkább pozitív hangsúllyal beszélnek a nők szerepéről, a közbeszédben ez nem tükröződik vissza. A nőkhöz a gyermeknevelés, és a támogató, szolgáltató szerepek kötődnek, inkább, míg a férfiakhoz a közélet, a termelés, a pénzvilág. Az attitűd kettősségét az is mutatja, hogy bár a magyarok értékrendszerében a családok és a gyerekek mindenek felett állnak, mégis nagyon kevés gyerek születik, és a párok 45%-a elválik.

Mindenkinek jó, ha a nők dolgozhatnak

Elkerülhetetlen, hogy a magyar politikai és társadalmi elit is újfajta beállítódással forduljon a nők felé. Az elmúlt évtized azt mutatta, hogy a dinamikusan növekedő országokban mindkét nem emberi tőkéjét és képességeit kihasználják, mitöbb, ezekben az országokban a gyermekvállalási hajlandóság is nagyobb. Emberi jogi és hatékonysági megfontolások is arra kell, hogy késztessék a kormányokat, hogy körültekintő közpolitikákkal segítsék a nők számára a korszerű szerepmodellekkel való azonosulást. és ne kelljen ellentmondásos társadalmi elvárások feszültségében élniük.

A nők képességeinek jobb kihasználását célzó ösztönzők tervezésénél a család-, oktatás-, foglalkoztatás- és szociálpolitikai ellátások, valamint az esélyegyenlőségi és gyermekvédelmi politikák összességét és egymásra gyakorolt hatását is vizsgálni kell. Gyarmati Andrea 2009. évi tanulmányából tudjuk, hogy a rendszerváltás óta ilyen komplex megközelítés egyetlen kormány esetében sem történt. A mindenkori kormányok alapvetően a pénzügyi ellátások rendszerében gondolkodtak, amelyek azonban a források folyamatos szűkülése miatt egyre kiszámíthatatlanabbá váltak. Bár a különböző politikai erők változó értékrendet jelenítettek meg a család- és szociálpolitika rendszerében, a pénzügyi ellátások keveset változtak, a bölcsődei és óvodai hálózat folyamatosan leépült, és az egész rendszer ma már kevéssé szolgálja a neki tulajdonított célokat. Bálint Mónika - Köllő János és Scharle Ágota tanulmányai is rámutattak, hogy a családpolitikában kulcskérdésnek tartott, az eredetileg gyermeknevelésre szánt támogatások ma már gyakran szociális segélyként működnek, és a munkavállalás ellen ösztönöznek. A rendszer feleslegesen hosszú ideig tartja távol a nőket a fizetett munkától és a munkanélkülieket sem segíti abban, hogy visszatérhessenek a munkaerőpiacra. A rendszerváltást követő új családközpontúság hozzájárult, hogy a nők családi terhei növekedtek, a gyermekintézmények hálózata pedig összezsugorodott. Mindez jelentősen korlátozta a kisgyermekes nők munkavállalási esélyeit, elsősorban a szegényebbek és a kevésbé képzettek körében. Az elmúlt évek politikái nem tudtak pozitív változásokat előidézni a nők munkavállalásának elősegítésében, a népességnövekedésben és a szegénység csökkentésében sem.

A nők munkavállalása és a gyermekek korai fejlesztése a kitörési lehetőség

Magyarországon a család-, szociális és foglalkoztatási ellátások összességére erőteljesen hat a gyermeknevelést célzó támogatások nagyvonalú, három évig tartó rendszere, amihez fogható csupán Szlovákiában, Csehországban és Litvániában található. Neményi Eszter tanulmánya rámutat, hogy Magyarországon az alacsony női foglalkoztatási ráta egyértelműen a kisgyerekes nők helyzetével magyarázható. Míg a gyermektelen nők az EU átlag körüli arányban dolgoznak, a kisgyermekes nők foglalkoztatottsága 35-45%-kal elmarad az EU átlagától. A nemzetközi tapasztalat az, hogy míg a gyermekgondozási szabadság egy-másfél éves időtartama lehetővé teszi a nőknek a munkába való kényelmes visszatérést, ennek éveken át tartó hossza alááshatja a nők munkaerőpiaci pozícióját. A kétkeresős családmodell nem csupán gazdasági szempontból, hanem családpolitikai megfontolásból is előnyös. Európai kutatások egyértelműen mutatják, hogy a párok 80%-a azt tartja ideálisnak, ha a férfiak és a nők is dolgoznak, ugyanakkor a családok csupán 53%-a tudja ezt megoldani. Fodor Éva és Blaskó Zsuzsa hazai vizsgálatai is megerősítik, hogy a GYES-en lévő kismamák többsége egy-két év után már szeretne dolgozni, de gyermekeiket nem tudják elhelyezni. Magyarországon a nők átlagosan 4,5 évet maradnak otthon gyermekeikkel, sokan közülük 8-10 évet, mely végleg ellehetetlenítheti számukra a munkavállalást.

Mind hazai, mind nemzetközi vizsgálatok azt mutatják, hogy az első egy-másfél év után nincs kimutatható negatív hatása annak, ha nem az anya foglalkozik főállásban a gyermekével. Fontosabb tényező, hogy az anya milyen feltételek mellett tud visszatérni a munkába, milyen segítséget kap a párjától, családjától, a gyermekintézményektől. Az is tudható, hogy a képzetlenebb nők gyermekeinek kognitív fejlődését a jó színvonalú gyermekellátás kifejezetten segíti. Az Európai Unió kiterjedt vizsgálatok után 2006-ban barcelonai célkitűzés néven rögzítette azt az elérendő célt, hogy a három év alatti gyermekek 33%-a járjon valamilyen közösségi gyermekintézménybe. A magyarországi adat jelenleg 10% alatt van, az egyik legrosszabb Európában.

Az a politikai retorika, amely azt sugallja, hogy a nők munkába állása aláássa a hagyományos családmodellt, és hogy lehetőséget kell biztosítani a nőknek a választásra a munka és az otthoni gyermeknevelés között, nem csupán ellentétes a nők elképzeléseivel, de képmutató is. Valójában bölcsődék és óvodák híjján a nőknek nincs választási lehetőségük. A nők munkavállalása nem csupán a családok jóllétét segíti elő, de kedvezően hat a gyermekvállalási hajlandóságra is. Az elmúlt évtizedekben több kutatás is rámutatott, hogy azokban az országokban, ahol a nők nagyobb arányban dolgoznak, és ahol a munka- és gyermekvállalás harmóniája megteremthető, nagyobb a gyermekvállalási kedv is. Ahol azonban a nők a munkavállalás és a gyermekvnevelés közötti választásra kényszerülnek, a legalacsonyabb a népességnövekedés.

Család és munka harmóniája, közös tehermegosztás

A női foglalkoztatás növelését célzó kormányzati csomag fókuszában a munka és család összhangja kell, hogy álljon. Az elmúlt években egy sor innovatív javaslat született (Gábos András - Gál Róbert, Bálint Mónika-Köllő János, Budapest Intézet), amelyek egybehangzóan azt fogalmazzák meg, hogy a családtámogató és korai gyermekellátó szolgáltatásokat érdemes fejleszteni a készpénz támogatások terhére. A gyermekellátó rendszer változatos fejlesztése lehetővé tenné a nők számára a legnagyobb terhet jelentő családi és munkahelyi feladatok jobb összehangolását. A szülői szabadság idejének csökkentése ösztönözné a munkavállalást, a szabadság szülők közötti megosztása pedig elősegítené a férfiak elkötelezettségét a gyermeknevelésben és csökkentené a munkáltatók logisztikai terheit is. Egy ilyen csomagot azonban csak nagyon körültekintően és fokozatosan lehet bevezetni. A GYES idejének rövidítése bölcsődék és családi napközik nélkül sok nőt és családot sodorna reménytelen helyzetbe. Nem is lehet egy évtizedek óta támogatott intézményen változtatni anélkül, hogy az érintettek nem értenék a lépés rájuk vonatkozó pozitív hatásait, illetve, hogy nem kínálunk számukra jobb alternatívákat.

A gyermekintézmények fejlesztése mellett fontos lépés a flexibilis munkamegoldások, főképp a részmunkaidős foglalkoztatás jelentős de körültekintő bővítése. Ezek a lehetőségek csökkenthetik a gyermekek ellátásával járó feszültségeket, így a nők eredményesebben tudnak dolgozni addig is, míg kicsik a gyermekeik. A hazai felmérések is egybehangzóan állítják, hogy a flexibilis munkaformák jelentős népszerűségre tehetnének szert, ám ehhez elengedhetetlen a részmunkaidő munkáltatói terheinek érdemi csökkentése. Pillanatnyilag a részmunkaidő olyan költséges és olyan alacsony fizetést eredményez, hogy sem a munkáltatóknak sem a munkavállalóknak nem éri meg.

A szegénység csökkentéséhez mindenképpen munkába kell segíteni a nőket, különösen az alacsonyabb iskolázottságúakat, méghozzá úgy, hogy biztosítani kell számukra a biztonságos és fejlesztő gyermeknevelés formális lehetőségeit, a flexibilis munkavállalás feltételeit és ösztönözni kell a családi feladatok optimálisabb megosztását. A kisgyermekes nők munkavállalása a családok jólléte mellett fokozhatja a gyermekvállalási hajlandóságot és segíti a nők autonómiáját. Igazán pozitív eredmények azonban csak akkor várhatók a gyermektámogatási rendszer átalakításától és a nők foglalkoztatásának növelésétől, ha az a nők társadalmi státuszának emelkedésével is együtt jár.

A cikk a Haza és Haladás blogon megjelent írás rövidített változata.

„Churchill minden katonát megsirathatott, de nekem mindig rezzenéstelen arccal kellett a dolgokat tudomásul vennem, mert a könnyek azt a látszatot keltették volna, hogy gyenge vezető vagyok” (Margaret Thatcher, Meryl Streep alakjában)

Baráti beszélgetések pillanatok alatt parázs vitává alakulnak, ha a nők és férfiak közötti vezetői különbségekre és érdemekre terelődik a szó. A konvencionális bölcsesség szerint a női vezetők természetesebben építenek az emberi kapcsolatokra és folyamatokon alapuló vezetési stílust visznek, a férfiak viszont a gyors eredményeket preferálják és inkább utasításokon keresztül irányítanak. A nőkről azt tartjuk, hogy óvatosabbak és több érzelmet engednek be a munka világába, a férfiakról, hogy inkább a meggyőzésre fókuszálnak és hajlandók nagyobb rizikót vállalni.

A szociálpszichológia és a vezetéstudomány évtizedek óta próbálja felderíteni a pontos különbségeket. Ez mindenekelőtt azért nehéz, mert a képességek és a siker kritériumai elválaszthatatlanok a társadalmi elvárások kiterjedt rendszerétől. A vezetés a nyugati kultúrkörben egyértelműen a férfinemhez kapcsolódik, és a nők teljesítménye mindig a férfi etalonhoz képest mérettetik meg. Ráadásul sokkal több férfi felsővezető van a világban, mint nő, kevesebb tehát a mérhető tapasztalat.

Kritikus tömeg

A nők térnyerése a vezetői posztokon a 70-es-80-as években kezdődött el. Az első tapasztalatok azt mutatták, hogy ha kevés nő van egy vezetői körben, az ún token vagyis szimbolikus hatás nagyon erős. Számarányuk nem teszi lehetővé, hogy jellegzetes szempontjaikat sikeresen érvényesítsék, így gondolkodásukban és viselkedésükben alkalmazkodnak a többségi férfikultúrához. Margaret Thatcher vagy Indira Gandhi a férfimintára építő női vezetők generációjához tartoztak. A ’szimbolikus’ szerepben lévő nők gyakran úgy vélik, hogy ők kivételesek, és bár a vezető csoportban szenvednek a kisebbségi léttől, mégsem szolidárisak más nőkkel. Ez a méhkirálynő magatartás azt üzeni: „Én már itt vagyok, küzdjetek ti is“. A token helyzet könnyen aláássa a nők személyi integritását, a megfelelés a vélt szerepelvárásoknak maga alá temeti az egyéni kvalitásokat és a sajátos női vonásokat, és a nők könnyen elmagányosodnak.

Amíg a nőkről alkotott domináns társadalmi vélemények a férfiak álláspontját tükrözik, nem kifizetődő tudatos női politikusként vagy cégvezetőként megjelenni. A legtöbb kutatás ma is azt bizonyítja, hogy a nők elismertsége vezető szerepekben sokkal alacsonyabb mint a férfiaké, függetlenül valós képességeiktől és teljesítményüktől. (Bővebben: Az üvegplafonon túl, Magyar Narancs, 2012. január 26.) Különösen lehangoló, amikor maguk a nők kérdőjelezik meg saját pozitív képességeit, akarva-akaratlanul csatlakozva az őket lekicsinylők táborához. „A női vezetők nagyon keskeny mezsgyén egyensúlyoznak”, – állítja Robert Sutton, a Stanford Egyetem menedzsment-tudomány professzora egy friss tanulmányában. “Pillanatok alatt vagy vadállatnak vagy lábtörlőnek nézik őket”. Gyakran a női beosztottak sem megértőbbek mint a férfiak. A nők maguk is szívesen bújnak el a sztereotípiák mögé, sőt, gyakran szexistábbak mint a férfiak.

Magyarországon, ahol a nőkkel szembeni előítéleteket széles körben osztja a lakosság, ezek a jelenségek még mindig nagyon gyakoriak és rendkívül rombolóak a női vezetőkre nézve. Ugyanakkor ismert szociológiai tény, hogy az a kritikus tömeg, ahol egy kisebbségi csoport sajátos látásmódja és érdekei érdemben meg tudnak nyilvánulni, 30 százalék körül kezdődik. Nem véletlen, hogy az utóbbi években a nemzetközi szervezetek legkevesebb 30-40 százalékos női vezetői arány elérését célozták meg. A haladó intézmények számos megfontolásból szorgalmazzák a kiegyensúlyozottabb nemi arányt. Először is a nők hiánya a döntéshozó funkciókból sérti a társadalmi igazságosság elvét. Másodszor: a nők a fejlett világban ma már magasabban képzettek mint a férfiak, ám ez a képzettség és ez a tehetség a munkaerőpiacon parlagon hever: ha a nők nem vesznek részt a döntéshozatalban, a tudásuk elvész. A harmadik érv a nők és a férfiak különbözőségeiben keresendő. A női tapasztalat, ha érvényre tud jutni, olyan szempontrendszerrel gazdagítja a döntéshozatalt, amely bizonyítottan magasabb vállalati nyereséget és jobb kormányzást eredményez.

Szerencsére ma már nem kell férfivá válni ahhoz, hogy egy nő sikeres vezetői modellt alakítson ki. „Nagyon határozott vagyok, ha dönteni kell, de előtte sok munkatársammal kozultálok“ mondta Christine Lagarde, a Nemzetközi Valutaalap vezérigazgatója egy a Financial Timesnak. - „Szerintem a nők másképp viszonyulnak a kockázatvállaláshoz, és holisztikusabban gondolkodnak mint a férfiak. Bizonyára azért, mert annyi éven keresztül zsonglőrködnek a család és a munka elvárásai között.“

Judy Rosener, a Kaliforniai Egyetem kutatója a Harvard Business Reviewban összegezte a legfrissebb kutatási eredményeket: bár a női és férfi vezetők sokban hasonlítanak egymásra, mégis kimutathatók közöttük markáns különbségek. Ezek legjellemzőbben abban mutatkoznak meg, ahogy a munkatársaikat befolyásolják. A férfiak a munkát inkább tranzakciók sorozatának tekintik, amelyben a jó teljesítmény jutalmat kap, a rossz pedig valamiféle büntetést, amelyet a vezető a szervezeti pozícióján, formális autoritásán keresztül szab ki. A vezetés alapvetően utasításokon keresztül zajlik. A nők viszont arra törekszenek, hogy beosztottaik érdekeit a vállalat közös céljaihoz igazítsák. A befolyásolásban a személyiségüket és saját munkájukat használják mintaként, igyekeznek mukatársaikat meggyőzni, személyes hangot megütni. Rosener szerint ez a módszer a win-win elvet követi: ami jó a cégnek az jó a munkatársaknak is. Sokkal inkább tekintetbe veszi az emberek személyes kvalitásait, elősegíti a képességek kibontakozását, erősíti a csoport identitását. A Systems Service Entreprise elnöke, Susan S. Elliot, az egyik kutatásban kifejtette, hogy hanem vonná be a munkatársakat, egy elefántcsonttoronyból irányítana, épp azok nélkül, akik a munka dandárját végzik. Elliot elismerte, hogy ez a módszer időigényesebb mint az utasításokkal operáló, ráadásul a vezetői hatalom részleges feladásával jár. A hozadéka azonban jelentős: a csapat lojálisabb, mindenki érti, hogy miért dolgozik, nyitott és őszintébb a hangulat a vállalatnál, a konfliktusok pedig hamarabb felszínre bukkannak, és így időben kezelhetővé válnak.

Hálózati személyek

A klasszikus, férfias vezetési mód alapvetően a túlélési reflexre játszik - a legfittebbé, a legrártermettebbé a legtöbb hatalom, a legerősebb, a legkeményebb irányít. Ám korántsem biztos, hogy a mai világban ez a legeredményesebb. Anne Silbert az Open Economy Review-ban szellemes cikkben foglalta össze azokat a kutatásokat, amelyek a 2008-as gazdasági válság és a nemek összefüggéseit firtatták. A tanulság egyértelmű: a válságot a pénzpiacokon eluralkodó extém rizikóvállalás és kontroll nélküli önbizalom okozta – ezek pedig egyértelműen férfitulajdonságok. Valóban, a vezető pénzügyi befektetési bankokból teljesen hiányoznak a nők. Ha a pénzpiacok vezetői között több nő dolgozna, az ő kockázatkerülésük és a férfiak rizikóimádata kiegyenlítődne, és jobb megoldások születnének. Silbert következtetése megerősíti azt a tapasztalatot, hogy a vegyes felállítású vezető tesületek ideálisabb döntéseket hoznak. Ahogy azt elsőként a McKinsey and Company 2007-es kutatása megállapította: azoknál a cégeknél, ahol a nők jelenléte a felső vezetésben eléri a kritikus tömeget, ott erősebb az értékrend, a vízió, az intézményi koordináció, motiváltabbak a munkatársak, kiszámíthatóbb, nyitottabb és nyereségesebb a vállalat.

A válság nyomán más fontos tapasztalatokat is hozott. Például azt, hogy a 21. századi változó környezetben a nők által képviselt értékek és tulajdonságok felértékelődnek. „A mai vezetőknek képesnek kell lenni együttműködésre, hálózatokat kell működtetniük és minél több embert bevonniuk a döntésekbe. A nők kevésbé hierarchikus stílusa és kapcsolatokra fókuszáló vezetési stílusa nagyon jól illeszkedik a tudás alapú társadalom elvárásaihoz - írja Joseph Nye, a Harvard professzora, korábbi amerikai honvédelmi államtitkár. - A terrorizmus elleni háborús küzdelem is csak úgy lehet sikeres, ha a katonák meg tudják nyerni a semleges lakosság ‚szívét és elméjét‘, nem pedig, ha épületeket rombolnak és embereket ölnek.“ Nye úgy látja, hogy a női képességek elismerése a vezetői világban elkezdődött de még messze van az optimálistól. És nem csak több nőt kell bevonni a vezetés különféle szintjeire - a férfiaknak is el kell sajátítaniuk néhány fontos, nőkre jellemző ‘puha‘ hatalmi technikát ahhoz, hogy valóban jó és sikeres vezetők lehessenek.

A szerző nemzetközi fejlesztési szakember

„Huszonnégy férfi előtt jelentem meg a Nemzetközi Valuataatalap elnökségéért folyó meghallgatásomon. Miközben a kérdéseikre válaszoltam, arra gondoltam, épp itt az ideje, hogy változzanak a dolgok” – nyilatkozta Christine Lagarde pár hónappal ezelőtt. Az IMF vezérigazgatója a kilencedik azon a listán, amelyen a Forbes Magazin a világ legtöbb hatalommal bíró nőit gyűjtötte össze 2011-ben.

A Forbes befolyásos személyiségnek azokat tekinti, akik az általuk birtokolt illetve kezelt pénz mennyisége, a rájuk bízott politikai hatalom vagy az általuk képviselt média révén jelentős szerkezeti változásokat tudnak elindítani és sok ember életét képesek befolyásolni. A lista első tíz helyezettje között hat politikus illetve közéleti szereplő kapott helyet: Angela Merkel, Hillary Clinton, Dilma Roussef brazil és Sonia Gandhi indiai elnök, Michelle Obama és Christine Lagarde. A világcégek vezetői közül Indra Nooyi Pepsi-főnök, Sheryl Sandberg, a Facebook és Irene Rosenfeld, a Kraft Food vezetője, valamint Melinda Gates, a jótékonyság biznisz társ-vezéralakja tartozik a legbefolyásosabbak közé. A közvélemény-formálókat pedig J. K. Rowling képviseli, aki egy generáció olvasási szokásait változtatta meg, Christine Amanpour, a háborús tudósítás globális nagyasszonya és Tina Brown, a Newsweek főszerkesztője, aki úgy alakította át a lapját, hogy abban a nők véleményformáló szerepe ma már megkérdőjelezhetetlen.

Érdekes összehasonlítást kínál a magyar La Famme magazin ősszel publikált kiadványa, amely az 50 legbefolyásosabb magyar nőt kutatta fel. Ezen a listán egyetlen politikus sincs – és akárhogy magyarázzák is a készítői ezt a tényt, nem véletlenül nem találtak ilyet. Az egyetlen közéleti szereplő, aki a Forbes kritériumainak is megfelelne, mert döntései a gazdaságpolitikára és az állampolgárok pénzügyeire is befolyással bírnak, talán Király Júlia, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke lehet. De a magyar listán nincs non-profit vezető sem, és alig akad rajta cégtulajdonos vagy első számú vállalati vezető. A médiát főképp képernyős személyiségek képviselik a tartalmi kérdéseket befolyásoló főszerkesztők helyett. A három hatalmi góc, a politika, a sajtó és gazdaság világában Magyarországon a nők súlyosan, még kelet-európai összehasonlításban is kirívóan alulrepreztentáltak. A La Famme akarva-akaratlanul inkább sikeres, semmint befolyásos nőket talált meg: művészeket, sportolókat, akadémikusokat, divattervezőket.

Ez a férfiak világa

Bár a Forbes erős női csapatot állított össze, közülük csupán öten jutottak be a világ leghatalmasabb embereinek Forbes-klubjába. Ez a tény látványosan demonstrálja az üvegplafon jelenséget. Bár a nők a fejlett világban ma már széles körben jelen vannak a vállalati és közéleti középvezetői pozíciókban, a csúcsra jutásukat szinte áthatolhatatlan akadályok gátolják.

A Harvard Business Review 2010-es kutatása szerint „30 évvel ezelőtt, amikor a nők tömegesen beléptek a felsőoktatásba, a kérdés csupán az volt, vajon mennyi idő alatt zárkóznak fel a férfiakhoz a csúcsra. Ma azzal szembesülünk, hogy nem érkeztek meg oda”. Az elmúlt években a szociológusok mellett a vállalatirányítási tanácsadók is firtatni kezdték, hogy milyen tényezők akadályozzák a nők szakmai előrehaladását épp a célegyenesben.

Az első akadály a mélyen gyökerző társadalmi szetereotípiákban keresendő. A Pew Research Centre 2008-ban azt vizsgálta, hogy a legfontosabb vezetői tulajdonságokat melyik nem képviselőinek tulajdonítják inkább az emberek. Meglepő módon az derült ki, hogy a nyolc vezetői vonás közül a válaszadók öt esetben a nőket lényegesen jobb képességűnek ítélték (őszinteség, intelligencia, elkötelezettség, nyíltság és kreativitás); kettőben ugyanolyan jónak találták őket (ambíció és kemény munka), és csupán egy készség volt (döntéshozatal), amelyben a férfiakat tartották jobbnak. Ám amikor azt kérdezték, vajon a férfiak vagy a nők a jobb vezetők, a válaszadóknak csupán 6 százaléka tekintette a nőket jobb vezetőnek, 70 százalékuk a ugyanolyan jónak tartotta őket és 20 százalékuk a férfiakat vélte jobbnak. Erre az ellentmondásra a megkérdezettek szerint a magyarázat az, hogy „a társadalom nem áll készen arra, hogy nőket elfogadjon vezetői posztokon”, és hogy „az aktív nőket a férfiak visszatartják a magas pozícióktól”. Harmadsorban azt állították, hogy „a társadalom alapvetően előítéletes a nők teljesítményeivel szemben”, és hogy a „nők családi feladatainak ellátása nem biztosít elég időt, hogy vezető pozíciót töltsenek be”.

Ez a vizsgálat nem csupán a nők előtt álló társadalmi korlátokra világít rá, de arra az előrelépésre is, ami a nők emancipációja során Amerikában már megtörtént: az emberek végső soron elismerik, hogy a nők alkalmas és jó vezetők volnának.

A hazai kutatások viszont nem mutatnak ki ilyen pozitív fordulatot. Nagy Beáta és Vicsek Lilla a nők és férfiak vezetői szerepéről készítettek attitűdvizsgálatokat – ezekben a női vezetőkkel kapcsolatosan túlnyomóan negatív értékelések bukkantak fel, és rendkívül erős szeretípiákat követtek. A női vezetők elfogadottsága – főként a férfiak körében – jelentősen elmaradt a férfiakétól. A vizsgálat egyértelműen rámutatott, hogy a vezető szerepben lévő nőknek nem csupán a pozícióval szemben támasztott elvárásoknak kell megfelelniük, de folyamatosan bizonygatniuk kell nőiességüket és azt, hogy a hagyományos női szerepekben is tökéletesen megfelelnek. A férfiak által képviselt referenciavéleményeket a férfidomináns társadalmakban többnyire a nők is magukévá teszik. A vizsgálat rámutatott arra is, hogy a nők vezetői képességeinek elvitatása nem tapasztalaton vagy vizsgálati tényeken alapul, hanem vélelmekből ered. A válaszadáskor rendre olyan vélemények jelentek meg, miszerint „mindenki tudja, hogy abba a pozícióba nem lehet nőket helyezni”. A McKinsey & Company vizsgálata megerősíti ezt a kettős mércét: a nőket elsősorban az elvégzett munkájuk, a férfiakat a bennük rejlő potenciál alapján értékeli a közvélemény.

A Pew-jelentés elemez egy másik kulcsfontosságú tényezőt, amely a nőket hátrányosan érinti. A férfiak között tradicionálisan kialakuló társas hálózatoknak óriási jelentőségük van a szakmai kapcsolatok alakításában. A férfiak közös informális együttléteiből a nők már viszonylag fiatalon kimaradnak, s ez a gyermekvállalással még jellemzőbbé válik. Márpedig ez az informális kapcsolati háló biztosítja az előrejutáshoz szükséges információt és nyitja meg az utat a pozíciókhoz. A férfiak közötti bizalmi körök zárt jellege különösen hátrányos a nők számára.

Vesztes-vesztes választás

„A nőknek sokkal nehezebb, nektek ott van a család is“ – sajnálkozott egy vezető beosztású barátom, három gyermekes apa. Bár elismerte, hogy a családi feladatokból aránytalanul sok hárul a nőkre, ő maga sosem tett erőfeszítést arra, hogy az otthoni logisztikán érdemben változtasson. Felesége, magasan kvalifikált orvos, húsz éve egyazon a helyen, ugyanabban a státuszban dolgozik.

A családi feladatok nem csupán azért fogják vissza a nők szakmai haladását, mert sok időt visznek el. A gyerekvállalás már önmagában is csökkenti a nők helyi értékét a munka világában. Többgyerekes barátnőm mesélte, hogy egy külföldi úton a főnöke elmondta, mennyire örül, hogy végre visszatért a teljes értékű munkatársak világába. Ez a nő történetesen már gyerekei négy hónapos korában visszament dolgozni, és a szoptatás idején is vállalt külföldi kiküldetéseket. Ám hiába dolgozott éveken át erőn felül, míg kicsik voltak a gyerekei, egyszerűen nem számoltak vele a munkahelyén.

A Center for Work-Life Policy szerint a gyermekvállalás a nők szakmai életében behozhatatlan hátrányokkal jár: ez egy lefelé mutató spirál kezdete. Kevés a családi, társadalmi és intézményes támogató mechanizmus, ami a nőket a fősodorban tartaná, s így nem csoda, hogy sok magasan képzett fiatal nő a végsőkig kitolja a családalapítást. A kutatások azt bizonyítják, hogy a szingli lét nem hóbort, hanem a magasan képzett nők kísérlete autonómiájuk megőrzésére.

Csakhogy a gyerekvállalás és a gyerekvállalás halogatása közti választásból nem lehet jól kijönni: az ambiciózus nők ezt vesztes-vesztes szituációként élik meg. Vagy a megfelelő szakmai haladás lehetőségeitől zárja el magát, vagy a sikeres párkapcsolat és a jó család esélyét kockáztatja a magasan motivált nő. A folyamatos szerepkonfliktusok pedig mind a szakmájában, mind a magánéletében rombolják az önbizalmát.

Sok sztereotípia forog közszájon arról is, hogy a nők kevésbé ambiciózusak, mint a férfiak. Ezzel szemben a McKinsey-tanulmány megállapítja, hogy egyetemi tanumányaik idején nagyjából ugyanannyi, 40 százalék körüli nő és férfi készül sikeres karrierre, pozícióra és jó fizetésre.

A nők azonban a társadalmi elvárások nyomása és a család és a munka harmóniájának nehézségei miatt fokozatosan feladják terveiket. Már csak azért is, hogy saját dilemmáiktól megszabaduljanak, mindinkább családkonform, kevésbé rizikós és munkaidő-igényes feladatokat vállalnak, lejjebb viszik a saját magukkal szembeni szakmai elvárásaikat. Az erős alkalmazkodási kényszer önbizalmi válságot vagy beletörődést eredményez. Az ambíciót és a versengést a férfi identitás fontos jellemzőjeként tartjuk számon, nők esetében viszont negatívan ítéljük meg. Jól illusztrálják ezt a La Famme kiválasztottjaival készült interjúk is, melyek jellemzően elutasították a vezetésért, befolyásért folytatott küzdelmet. Bár szinte mindegyik szereplő kilépett a társadalmi elvárások hagyományos keretei közül, csak Eszenyi Enikő ismerte el: „Egész életemben küzdöttem a sztereotípiák ellen.“

Egyedül nem megy

Bár mindhárom amerikai női külügyminiszter, Madeleine Albright, Condoleezza Rice és Hillary Clinton kiemelkedő intellektussal, ambícióval és eltökéltséggel bír, támogatók nélkül nem tudtak volna magasra érni – állapította meg a pályájukat elemző tanulmány. Tanáraik mellett nagy befolyással bíró patrónusok is melléjük álltak, akik olyan helyzetekbe segítették őket, amelyekben vezetői rutinra tehettek szert.

Erre jutott a HBR kutatása is: csakúgy mint a férfiaknak, a nők számára is elengedhetlenül szükséges a személyes szakmai támogatás. Ám ha a nők fel is ismerik, hogy erre van szükségük, gyakran idegenkednek attól, hogy férfi támogató után kutassanak. Gyakran kínosnak érzik a nyomulást és az informális kapcsolatok kihasználását, előnyben részesítik a hivatalos utakat és abban bíznak, hogy szakmai eredményeik hozzák meg az elismerést – ez azonban ritkán sikerül nekik.

A másik ok, ami a nőket visszatartja a férfi vezető támogatásának keresésétől az, hogy könnyen a szexuális viszony valóságával vagy vádjával szembesülnek. A nő és felettese közti kapcsolat kikezdi a nő szakmai hitelességét és veszélyezteti a férfi partnerkapcsolatait is: így gyakran a férfiak is ódzkodnak a nők előmenetelének segítésétől. A vállalati tanácsadók ezért javasolják az intézményesített támogató rendszerek felépítését.

Bár a nők társadalmi szerepváltozása jelentősen átalakította a nemek közötti viszonyokat az elmúlt öven évben, mindezt nem követte a státuszok kiegyenlítődése: a sztereotípiák erősen tartják magukat. A fejlettebb országokban már felismerték, hogy a nők helyzetének javítása pozitív hatással van a gazdasági termelékenységre, a népességcsökkenés visszaszorítására, a jobb kormányzásra – és nyilvánvalóan igazságosabb is. A nők támogatására komplex rendszereket építettek ki, melynek egyik kulcsterepe a munka világa. A kényszerű választások elkerüléséhez fontos a színvonalas gyermekintézmények működtetése, a nők eredményes visszavezetése a munkába a gyerekvállalás után és mentorálásuk pályájuk kritikus szakaszain. A valódi előrelépés ugyanakkor elképzelhetetlen a családi munkamegosztás kultúrájának átalakulása nélkül. Ezt kormányzati szinten pénzügyi ösztönzőkkel lehet elősegíteni.

A hagyományos társadalmi reflexek azonban olyan erősek mind a nőkben, mind a férfiakban, hogy az intézményes támogatói mechanizmusok is csak korlátozottan lehetnek eredményesek. Ezért vált fontossá világszerte az elmúlt évtizedben a kvótarendszer. Az Európai Unió a nők szellemi potenciáljának kihasználását is a versenyképesség egyik elemének tekinti: 2011 tavaszán ezért javaslatot tett arra, hogy a nemek arányát biztosító kvótát ne csupán a közéletben, hanem a vállalati szektorban is vezessék be. A múlt nyáron ezt a német parlament is tárgyalta, a német tőzsde harminc legnagyobb vállalata pedig közös stratégia kidolgozásába fogott, hogy erősítsék a magasan kvalifikált nők képességeinek jobb érvényesülését a cégeken belül. A magyar kormánynak a nemek közötti esélyegyenlőséget célzó politikája ideologikus és ellentmondásos, amely súlyosan kedvezőtlen a nők széles csoportjai számára – ez pedig nem csupán antidemokratikus, de Magyarország versenyképességét is gyengíti.

Pedig a nők hathatós társadalmi támogatása nem másról szól, mint hogy elfogadjuk a nőket egyenlő partnernek, igényt tartunk tudásukra és a férfiakétól különböző élettapasztalataikra, és megosztjuk velük a vezetés felelősségét és örömét.

Nem ismerem személyesen Kaufer Virágot, így nem tudom pontosan milyen személyes, emberi és politikai okok vezették, amikor úgy döntött, hogy lemond a képviselői mandátumáról. Nyilatkozatai arról szólnak, hogy belefáradt az embertelen hajszába, amelyet a Fidesz „frakciókormányzása” kényszerít a parlamentre és az országra, elege lett a megalázó, parlamenti munkának nevezett többségi parádézásból, a kétarcúságból és hazudozásból, amely belengi a parlament üléstermét és folyosóit. A parlamenti ellenzéki lét nyomasztó kisebbségében különösen nagy az a nyomás, amit a képviselőknek el kell szenvedniük.

A Fidesz meghatározó vezetői a párt keletkezése óta élet-halál küzdelem retorikájával tartják fenn a működés lendületét. Míg a rendszerváltás időszakában, a valóban forradalmi átalakulások időszakában ez nagyon is indokolt megfontolás volt, a konszolidálódó demokráciában egyre inkább érthetetlenné vált. A létkérdés-retorika fenntartása ellenzéki helyzetben dühöt és frusztrációt szült, hatalomban a mindent maga alá gyűrés kényszeres logikáját eredményezte. Olyan primitív ősi férfiösztön ez, amelyből hiányzik a világ árnyalt értelmezésének képessége, ahol csak a minden vagy semmi elv létezik, az enyém vagy tied, a fehér vagy fekete. A Fidesz újabb és újabb politikusai az elmúlt tizenöt év alatt magukévá tették ezt a logikát, felvették az ehhez szükséges harcmodort és ezt most az egész országra rákényszerítik.

A politika természetesen a hatalomról szól, elvek és érdekek ütköztetéséről, és ez nyilvánvalóan küzdelmes játék. De nagy baj, ha élet-halál kérdés. A politikai ellenzék feladata a kormány parlamenti ellenőrzése, működésének politikai és jogi ellehetetlenítése a demokrácia lényege elleni (újabb) támadás. A Fideszben széles körben elfogadott az az orbáni axióma, hogy a határozott érdekérvényesítés az erő mindenekfelett való alkalmazásával azonos. Itthon és a nemzetközi színtéren is. Ha az európai országok ezen az elven működnének, még mindig háborúkról szólna az életünk. A ’45 utáni demokratikus Európában a közös érdekek megtalálása a legnagyobb civilizációs vívmány, amelynek részesévé válhattunk. Aki belekukkant egy francia, német vagy brit politikai vitába, vagy csak kicsit is követi az európai államok belpolitikáját, az láthatja, hogy a politika gyakorlásának demokratikus módja sikerrel működethető. A demokrácia minősége egyenes arányban van a jóléttel, még akkor is ha a gazdasági válság időszakában sokan szeretik ezt megkérdőjelezni. A politika gyakorlása a hatalom megragadásának képessége mellett a sikeres kormányzás képességéből is áll, ez utóbbi pedig nem egyeztethető össze az erőszak elvével. És bár a politika nem jótékonysági biznisz, a kulturált politika sosem játszik az ellenfél megsemmisítésére. Aki félelemkeltéssel kormányoz, arra az ember nem bízza rá a gyerekét, a jövőjét, az országát.

Mivel a politika hagyományosan férfias világ, Magyarországon kiváltképp az, a nők különösen ki vannak téve a politikai kényszermechanizmusoknak. A politikai pártok szevezeti kultúrája döntően meghatározza, hogy a nők milyen feltételekkel tudnak értelmesen bekapcsolódni a politikai tevékenységbe. Egy ököljogra épülő szervezeti logika, melyet mégoly látványos pártfegyelem rejt is el, rettenetes kihívás elé állítja a nőket. A hatalmi lépcsőn való felfelé haladás érdekében mindent le kell nyelni, azonosulni kell a mindenkit lesajnáló cinizmussal és fel kell venni az agresszív harcmodort. A kormányzó Fidesz ezt a kultúrát kényszeríti politikai ellenfeleire is. A mai magyar politika egyik nagy kérdése, hogy hogyan lehet egy erőszakos és omnipotens hatalommal szemben eredményesen, mégis színvonalasan felvenni a küzdelmet.

Óriási dilemma ez az LMP-nek, ennek a létszámban kicsi és fiatal pártnak, amelynek a politikai identitásformálás küzdelmes feladatát a Fideszforradalom által uralt abszurd politiai térben kell végigvinnie. A kiélezett politikai légkörben sok párton belüli konfliktust eredményezhet anak végiggondolása, hogy milyen politikai válaszlépések szolgálják a következetes kormányzati kritikát egyben az LMP politikai arculatának érlelődését. Mindez sok, valóban kemény helyzetet teremthet, amely kimeríti a politikusokat. Ugyanakkor tudni kell, a nőknek különösen, hogy annak aki érdemi szerepet igényel magának a politikai életben, fel kell erre készülnie. Van, ami eltanulható a férfiaktól és van ami nem. Mindenekelőtt akarni kell a politikai részvételt. Belső hajtóerő nélkül lehetetlen sikert elérni a politikában. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy egy nő tisztában legyen azokkal a társadalmi-kulturális különbségekkel, amelyek a férfiakhoz képest olyan nyilvánvaló hátrányokat okoznak számukra. Ezek jó része tanult viselkedésminta, melyek tudatos változtatásával kompenzálhatók a hátrányok. Fontos a széleskörű társas beágyazottság, és méginkább a kiegyensúlyozott és erősen támogató családi-baráti háttér. Jó, ha egy nő alapos önismerettel rendelkezik, mert az integritás megőrzése a nőknek nagyobb kihívást jelent az alapvetően férfias közéleti térben. Sok férfi messzire jut a politika vizein kiforratlan önismerettel, éretlen attitűdökkel és önreflexió nélkül, de a nők könnyen elmerülnek a férfivilág nyomása alatt. Mivel a politikai küzdelem jelentős érzelmi megterheléssel jár, fontos, hogy az ember tudatosan fejlessze magát. Az autonómia megőrzése nem csak a személyiség védelme miatt fontos, ez közcél is: csak a női sajátosságok megjelenítése által tudják a nők árnyalni és fejleszteni a politikát és eredményesen képviselni a polgárok nagyobbik felét.

Elismerem, hogy az Orbán által vezérelt férfidomináns, erőszakos politikai világ és a pártformálódás krízisei nagy nyomást jelentenek a politikusoknak. Nehéz ebben a közegben túlélni egy fiatal nőnek. A végtelen harchoz szükséges állandó készültség, a folyamatos megaláztatások, az állandósult krízisállapot kikezdik az ember mentális állóképességét. Ma gyakran erre megy ki a játék.

Mégis kár, hogy Kaufer Világ visszaadja a mandátumát. Éppen akkor, mikor az LMP másfél év után végre megértette, hogy kivel áll szemben, és új eszközökkel, nagyobb kreativitással formálja politikáját egy lehetetlen helyzetben. Az utóbbi hetekben esély nyílt arra, hogy a párt ki tudjon törni a másfél éves bénultságból és előre tudjon lendülni. Aki kilép a politikai térből, az feladja annak esélyét, hogy befolyása legyen az eseményekre. Egy kis parlamenti párt esetében a parlamenti frakció áll a lehetőségek középpontjában, a civil hátország, ahová Kaufer Virág visszavonulni készül, információban és státuszban gyenge és csak távolról közelítheti meg az eseményeket. Kaufer Virág, amennyire meg tudom ítélni, jól küzdött a parlamentben. December közepén végigbeszélte az első éjszakai ülést, amely paradigmaváltást hozott a parlament előző másfél éves történetében. A politizálás elsajátítása igazi tapasztalati tanulás, az ember konkrét helyzetekben és szituációkban fejleszti tudását, kreativitását és képességeit. Most másfél év női tapasztalata vész el a politikai arénából. Kár, mert aki ezt a mai világot kibírja és megmarad embernek és nőnek, annak esélye lehet rá, hogy kifejlesszen egy olyan sikeres és eredeti női politikai viselkedés modellt Magyarországon, amire olyan nagy szükség van. Kár minden egyes értelmes nőért.

A szerző nemzetközi fejlesztési szakember.