Nemrég találkoztam egy a fejtörővel. Így hangzik: egy apa és a fia autóbalesetet szenvednek, és az apa meghal. A fiú súlyosan megsebesül, és kórházba szállítják. A sürgősségi osztályon az orvos felkiált: nem tudom megoperálni ezt a fiút, mert a gyerekem! Hogyan lehetséges ez? Ma, a 21. században ez a fejtörő a legtöbb embernek problémát okoz.

Természetesen arról van szó, hogy az orvos a fiú anyja.

Manapság mindenki vehemensen tiltakozik, ha a nők elleni előítéletekkel  vádolják. De az, hogy a fenti történet máig fejtörőként működhet, pontosan mutatja, hogy még mi, nők is nehezen tartjuk elképzelhetőnek, hogy a társadalmi ranglétra csúcsain nők legyenek.

Nem csak a nagyvállalatok vezetőségében és a miniszterek között nem hallatszik a nők hangja. Millió számra vannak Magyarországon nők, akiknek otthon sincs szava. Akiket bántalmazással tart kiszolgáltatottságban a társa. Akiknek baráti körben nyugodtan azt lehet mondani, hogy „anyukám, te ehhez most ne szólj hozzá“. Akiknek a férje adja ki a heti háztartási pénzt, és akinek arról forintra el kell számolnia.

És hányan vannak, akik úgy gondolják, mint a popzenész, Ákos? Hogy rendben van az, ha a nők ugyanazért a munkáért kevesebbet keresnek? Vagy akik szerint a „női princípium“ lényege, hogy a nők tartozzanak valakihez és szüljenek neki gyerekeket. Mintha Ákos stábja nem lenne tele nőkkel, akik a PR-ját menedzselik. Mintha a magyar nők többsége nem dolgozna két generáció óta. Mintha nem lennének a magyar nők magasabban iskolázottak a férfiaknál.

De mit gondolunk minderről mi, nők?

Önbizalom híján

Egyik barátnőm, Éva egy alkalommal meglepődve mesélte nekem, hogy az alá beosztott férfi jogász többet keres, mint ő. Biztattam, hogy beszéljen erről a főnökével. Mikor aztán szóvá tette ezt, a következő választ kapta: „hát igen, ő többet kért.“

Óriási a nők önbizalomhiánya a férfiakhoz képest. Önkritikusabb természetünk eredményeképp hajlamosak vagyunk arra, hogy a saját teljesítményünket alábecsüljük. Ki nem ismerné a kínzó érzést: vagyok-e olyan jó, mint más? Ha korábban nem, a gyermekszülés után, kisgyerekek mellett mindenképpen szembetalálkozunk ilyen kérdésekkel. Magunk is úgy gondoljuk, hogy lemaradtunk, és már biztosan nem vagyunk olyan jók. Emellett már a munka gondolatára kialakul bennünk a gyerekek miatti lelkiismeret-furdalás. Ebben az élethelyzetben szinte minden nő alacsonyabbra teszi a mércét. Nem erősködünk előmenetelért, magasabb fizetésért. Örülünk, ha meg tudjuk oldani a mindennapi feladatokat, és a család is boldog. A dolgozó nők „három műszakjának“ terhei és lelkiismeret-furdalásai alatt szép lassan felőrlődnek az álmaink, az ambícióink.

Mivel az első számú morális nyomás a tökéletes gyermeknevelés, a következő pedig a háztartás ellátása, szinte mindig a munka és a személyes ambíciók terén kötjük a legnagyobb kompromisszumokat. Megfelel nekünk, ha képzettségünk alatti munkát vállalunk, ha lemondunk a karrierpályánk fejlődéséről.  De vajon honnan ered ez sok kétely és önbizalomhiány? Miért nem tudunk jobb egyensúlyt teremteni, segítséget kérni a megnövekedett feladatokhoz? Miért nem tudunk pragmatikusabbak lenni? 

Nem akarunk problémát okozni

Gyerekkorunktól fogva azt tanítják nekünk, hogy alkalmazkodjunk. Gondoljunk csak bele: egy jól beszélő kisfiúnak hamar mondják: „olyan okos vagy, mint az apád! Lehetsz ügyvéd vagy politikus!“ Egy jól beszélő kislánynak azonban többnyire annyi biztatás jut, hogy ha minden jól megy, színésznő is válhat belőle. Később megkapjuk az obligát kérdést: „mikor mész férjhez, kislányom? “ Vagy pedig: „ugye otthon maradsz a kisbabával?“. Halljuk az óvónők hangját: „na végre, magát is látjuk, már azt hittük, nincs is anyja ennek a gyereknek.“ Mintha rendes nő csak az lenne, aki férjhez megy – és jó anya csak az lehetne, aki maga megy a gyerekekért az oviba.

Nagy szerencséje van annak a lánynak, akit szülei arra bíztatnak, hogy mondja el a véleményét és minden helyzetben és álljon ki magáért. Leggyakrabban ugyanis csak arra bátorít minket a környezetünk, hogy alkalmazkodjunk az elvárásokhoz. És ne csináljunk semmi bajt.  Ráadásul mi, nők a férfiakhoz képest sokkal inkább azt  szeretnénk, hogy szeressenek bennünket. Ehhez viszont az a legcélszerűbb, ha alkalmazkodunk, és nem akarunk „problémát okozni“. Mindezek persze nem tudatos folyamatok.

Érdemes szembesülni azzal, hogy mi, nők más elvárások mentén növünk fel, mint a férfiak. Így ha felnőttként mégis akarunk valamit, olyan világban kell manővereznünk, amelyet a férfiakra szabtak. Minél nagyobb a különbség a hagyományos gondoskodó szerepekhez képest, annál nehezebb a nők dolga. És persze annál nehezebb elérni azt is, hogy szeressenek vagy tiszteljenek bennünket. Nemrég egy politikusnő kapcsán azt találta mondani egy munkatársam, hogy „az a baj vele, hogy ambíciója van.“ Értetlenkedve kérdeztem, hogy komolyan beszél-e vagy csak viccel.

Ami jó a nőknek, jó a gyerekeknek és a férfiaknak is

Mindez nem jelenti azt, hogy nekünk, nőknek ne kellene mégis igényt formálnunk arra, hogy a képességeinket és a tudásunkat kibontakoztathassuk. Számos kutatás szerint azokban az országokban, ahol a nők elégedettebbek a munkájukkal, ott kiegyensúlyozottabbak a párkapcsolatok és a válás is kevesebb. Ahol a nők tudása számít, ott változatos gyermekgondozási rendszer van, és többféle munkaforma lehetséges. Külön jót tesz, ha létezik az apaszabadság intézménye, amely arra ösztönzi a szülőket, hogy a kicsi gyerekek melletti szülői szabadságot osszák meg egymás között. A férfiak bevonása a család és a gyermekek ellátásába különösen sokat javít a helyzeten, ráadásul nem csak a nők életét segíti, de a férfiak egészségét is erősíti. Addig viszont, amíg Magyarországon nem sikerül bevezetni ezt a nagyszerű lehetőséget, érdemes nekünk, nőknek arra törekednünk, hogy párunkat minél intenzívebben bevonjuk a gyermeknevelésbe.

Túlterheltség, lemondás, beletörődés

Érdemes tehát erőfeszítéseket tennünk. Mi, nők azonban igyekszünk tökéletesek lenni, mindent magunk megoldani és ezért nagy áldozatokat hozunk: „valamikor nagy terveim voltak, de most örülök, hogy így döntöttem, a gyerekeket felneveltük és végül is én is megvagyok.“ A magyar nők legjellemzőbb életélménye a túlterheltség,  a lemondás és a beletörődés. Míg a karrier, az ambíció a férfiaknak pozitív életcél, a nőknél számára mindig negatív hatása lehet.

Nekünk, nőknek nagy energiákat kell mozgósítani, hogy kihasználhassuk a képességeinket és a tudásunkat, és saját és mások örömére élhessünk azzal, amit megtanultunk. Ezért nem mondhatunk le arról, hogy megosszuk a terheket a családban. Nem mondhatunk le arról, hogy kiköveteljük a munkánk elismerését: rendes fizetést, előmenetelt, kiérdemelt jutalmat.  Ahogy nem mondhatunk le arról sem, hogy hallassuk a hangunkat. Mert mi mást tudunk, mint a férfiak. És a mi tudásunkra is szüksége van mindenkinek.

Lelkiismeret-furdalás nélkül

Hogy meg tudjuk valósítani fiatalkori álmainkat, mindenekelőtt tudnunk kell, hogy általában másképp működünk, mint a férfiak egy férfiakra szabott világban. Csak akkor leszünk elégedettek és boldogok, ha tisztában vagyunk a különbségekkel, és erőfeszítéseket teszünk annak érdekében, hogy felmutassuk a saját erősségünket. Akkor lesz mindenkinek jó, ha életünk során nem adjuk fel az álmainkat és a vágyainkat, hanem azokat kiteljesítjük.

És ennek örömét átadjuk a gyerekeinknek is.